Szabad csak az lehet, aki szeret. A szeretet pedig odaadás és elfogadás egyszerre.
Nincs hazugabb szó, mint az „elfogadás”! Egy kertet sem „fogadok el” ha gazos, ha teli van szeméttel. Egy kutyát sem, ha loncsos, bolhás, és büdös. Bármit és bárkit, ha szeretek: gondozom. Mert „fölfelé” látom! És oda akarom emelni, ahol látom. Ez nem örökös elégedetlenséget és bírálgatást jelent, hanem a szív szemének a természetes igényét.
Összetartozik-e két ember?
Ezt az összetartozást nem az dönti el, hogy miféle veszedelmes drámákat élnek át, nem is a templomi örök hűség Isten előtt – hanem az, hogy minden viszály ellenére a fejlettebb, érzékenyebb lélek felemeli-e boldogtalan, elvadult társát, avagy az húzza le őt a saját poklának színvonalára.
Ha az utóbbi: azonnal válni kell.
Ha az előbbi: maradni, s vállalni minden keserves áldozatot.
Minden út „erkölcsös”, amelyik fölfelé vezet.
S „erkölcstelen”, ha a mélységbe visz.
Nem elég tisztának lenni. Nem elég ártatlannak lenni. A mai világban öntudatra és erőre van szükségünk, hogy ne zuhanjunk a zuhanókkal, és veszítsük el lelkünket egy aljas világban.
A mai társadalom olyan beteg, hogy nem szabad közösséget vállalni vele. Neked is azt tanácsolom: Járj magánúton!
Hogy szeretett-e valakit, nem lehetett tudni. Nem mondta, nem mutatta. Talán nem is élte… Sohasem láttam a szívét. Szeretett egyedül lenni. Senki se hiányzott neki. Ha meglátogattam, örült nekem – ha elmentem, nem bánta. – „Szervusz!” – mondta, amikor beléptem hozzá, és amikor elmentem tőle, ugyanígy köszönt el tőlem: – „Szervuuuusz!” Ez a kissé éneklős, hosszú „ú” teljesen formálissá, személytelenné tette a köszönését, mintha egy idegentől búcsúzna el, merő szokásból. Nem hiányoztam neki. Hogy tegnap látott-e, vagy hónapokkal ezelőtt, teljesen mindegy volt neki.
Az ember soha ne adjon másoknak olyan problémához tanácsot, amelyet önmaga sem tud megoldani.
A harcos nem érzelmileg szereti az ellenfelét, hanem univerzálisan. Egységet alkot vele. Saját erőkörébe vonja, s mintha önmagával táncolna, együtt pörögnek. És nemhogy félne tőle, hanem éppen ellenkezőleg: félti. És felelősséget érez a sorsáért. Célja a védelem, de tudja jól, hogy a harc során a Sors törvényeibe nyúl bele. Akár nyer, akár veszít, magára veszi a tett súlyát. S ha nem az egyetemes igazság – vagyis a szeretet – nevében cselekedett, függetlenül attól, hogy ő hal meg vagy az ellenfele: a felelősség az övé.
A benső szándék mindig megelőzi a külső tettet, s ezért kivétel nélkül minden ember történelmének nemcsak áldozata, de felelőse is!
Tudni kell, miért szenvedünk – és tudni kell azt is, hogy aki értelmesen szenvedett, az nem meghal, hanem megboldogul.
Olvasni nem azért érdemes, hogy „műveltek”, hanem hogy gazdagok legyünk, hogy egyetlen életünkben sok ezer életet leéljünk és megtapasztaljuk, milyen a bukás, a hatalom, a magány, a diadal, a születés, a halál, a hazátlanság és a szerelem, hányféle hit, rögeszme, félelem mozgathat egy embert, hogy leleplezzük hazugságainkat, fölfedezzük életünk értelmét, talán az Istent is.
A csók misztériuma, hogy a szánk ilyenkor nem beszél, de némán összeforr: testünk „legintellektuálisabb” szervéről, a szájról és a nyelvről kiderül, hogy valódi funkciója nemcsak az információk cseréje, hanem az érzéki szereteté is. Nyelvünkkel és az érzékeny idegekkel befont ajkunkkal többet lehet üzenni, mint szavakkal. És amikor két test összeforr, nemcsak „testileg érintkezik”, hanem két lélek is egymásba rezeg, s a találkozás extázisában azt kérdjük egymástól: hol voltál eddig?
Ha visszanézel, látod, hogy minden sikeredet és dicsőségedet akkor készítetted elő, amikor még szerény voltál. Világbajnok egy sportolóból a verejtékszagú edzőteremben lesz.
Hiába tanulunk meg beszélni. Mert először nem is tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg. A szavakat érti persze. A mondatokat is. Csak ami a szavaink mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti.
Élő szó az, ami vérzik. Néha csak annyira, mint egy megszúrt ujjhegy. Az ember maga is megijed, amikor kimondja. Akkor is, ha olvassa. Ami mélyről jön, az mindig véres. Ami odabent természetes – hogy az élet: vér -, az a felszínen ijesztő. „Juj, ezt nem kéne kimondani!” „Ezt nem szabadna nyilvánosságra hozni!” Tiltakozást vált ki. Viszolygást. – S ugyanakkor örömet is!
A holt szóról nincs mit beszélnünk – legtöbbször azt mondjuk ki. A holt szó lehet szép, okos, művészi, de nincs benne vér. Nem „onnan” jön, bentről, a „dobogó szívből”. A holt szavakat mindig valami helyett mondjuk ki, és ez a valami lényünk igazsága. Nem az a baj vele, hogy nem okos vagy szép – a baj vele az, hogy öl.
De amikor a karmester beint: a magányos hangszerek hirtelen egymásra találnak, egymásba szeretnek – és megszólal a Zene. Élet születik. Ilyenkor érzed, milyen óriási tettet hajtott végre a zeneszerző és az összes muzsikus: egy élő világot hoztak ki a hangok zűrzavarából.
A zongorista igazán nagy pillanata az, amikor nem is tudja, hogy zongorázik.
Mi a hűség? Könnyű felelni rá. Az, ami nem változik. „Tégy engem, mint egy pecsétet a te szívedre!” – mondja az Énekek éneke. A hűség: pecsét a szíven.