Az igaz az ön számára, amit saját maga megfigyelt. És ha ezt elveszíti, akkor mindent elveszített.
Mindaz, amit elfelejtünk, soha be nem gyógyuló seb marad, ha kétségbeesés társul hozzá.
Ami nincs, arra nem lehet gondolni, ami nincs, az nem fájhat, ami nincs, az: nincs. Legfeljebb a hiány, az üresség titokzatos mélysége szédít néha, de ebbe a mélységbe napok hullanak, kitöltik lassan a feneketlennek látszó szakadékot.
Nem csak az asszonyok szoktak elvetélni és nemcsak magzatot. Valószínű, hogy majd` minden ember elvetél néhányszor. Kiszakad belőle egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság – sűrű és nehéz vérzés kíséretében. De nem minden vetélés merő veszteség. Aki egyszer viselős volt, az már örökre tud valamit.
Az ember néha lemond a szeretett nőről, hogy magányosan induljon a vérgőzös csatamezőkre.
Úgy érezte, a szíve kiröppen a mellkasából. Olyan volt, mintha papírból vágták volna ki, lassan forgott, majd ellibegett a mesés világba, ahol az álomszép, csodás jövő várt rá.
Minden elmúlik, mint az álom
Elröpül, mint a vándormadár,
Csak az emlék marad meg a szívben,
Halványan, mint a holdsugár.
Annak a fájdalomnak, ami egy adott veszteség után jelentkezik, nagyon fontos a tiszta megélése.
A lemondás nem csak elvesz tőlünk, hanem hozzá is tehet valamit az életünkhöz. Ma már tudom, hogy nem az a fontos, mit tagadunk meg magunktól, hanem az, hogy ezt miért tesszük. Ha ugyanis olyasmi a cél, amitől jobbak, szerethetőbbek leszünk, akkor a veszteség groteszk módon nem ellop valamit, hanem ellenkezőleg: általa teljesedünk ki igazán.
Minden nagy elválásban ott az őrület csírája; vigyáznunk kell, hogy meggondoltan keltsük életre és neveljük fel.
Mozi után az az ötlete támadt, hogy sétáljunk egyet az esőben. „Olyan romantikus lenne!” mondta. Én nem voltam oda az ötlettől. „Mi romantikus van abban, hogy bőrig ázunk?” kérdeztem. „Gyere, kisajtoltam Jamesonból egy kis plusz pénzt, úgyhogy fogjunk egy taxit.” Ettől összeomlott. Most már belátom. Ha őszinte akarok lenni, már akkor is beláttam. Nehéz bevallani, de ez az igazság. Hány pillanat száll így el az életünkből, amikor ilyesmiket mondunk: „Majd holnap”, „Most nincs kedvem, menj nélkülem” vagy „Talán majd máskor!” És biztosra vesszük ezeket a holnapokat…de azok ritkán jönnek el.
Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy.
A nyertes tudja, mi lesz a következő lépése, ha veszít, ám nem beszél erről; a vesztesnek fogalma sincs, mit tesz majd, ha veszít, de sokat fecseg arról, mi lesz majd, ha nyer.
Az az igazi bukás, ha az ember kezéből kicsúszik a saját sorsa.
A szabad, boldog és gyümölcsöző életet kizárólag úgy valósíthatod meg, ha feláldozol egy sor hétköznapi, ám túlbecsült dolgot.
A szabadság és a szépség oly jó, hogy fáj megválni tőle.
A szeretteinket olykor el kell veszítenünk, másképp nem tudhatnánk meg, hogy mennyire fontosak nekünk.
Nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.