Ki az egészségesebb: aki vidáman viseli súlyfölöslegét, vagy aki örömtelenül tartja a szigorú fogyókúrát? Régi teóriám, hogy a társadalmi elvárások legalább annyi embert betegítenek meg, mint ahányan az egészségtelen életmód következményeit nyögik.

Nagyon jó mondás, hogy a humor az elme szellőzőablaka. Ha elindul egy öncenzúra, hogy nem merek röhögni, és nem merek kimondani dolgokat, akkor az egészet megette a fene.

Nem kell álszentnek lenni: én azt gondolom, a kereskedelmi tévé elsődleges célja a szórakoztatás, nem kell kultúrmissziót belerakni. Ez egy üzletszerű vállalkozás: a csatorna szórakoztat, a szórakoztatásból nézettséget, a nézettségből pedig pénzt csinál, ez a feladata, ezért kereskedelmi televízió. Ami nem nézett, az nem lesz kereskedelmi tévén, a kultúrmissziót inkább a közszolgálati tévén kellene számon kérni.

Nekem is vannak rossz napjaim, nekem is vannak problémáim, mint mindenki másnak. A buddhisták szerint a vágyak boldogtalanná tesznek. Ha az emberek nem tudják beteljesíteni a vágyaikat, akkor kielégületlenséget éreznek, és a körülményeket vagy az alkalmazott eszközöket hibáztatják. Ha viszont beteljesülnek a vágyaik, akkor az rendre nem hozza meg a várt kielégülést, és a csalódás lesz úrrá rajtunk.

Bármilyen furcsán hangzik, te sem tudsz csalódni valaki másban, csakis saját magadban! A másik iránt érzett haragod kivetített érzelem. Mindaz, amit magadról gondolsz. Az ember ilyenkor magában csalódik, mert úgy gondolja, nem volt elég, amit adott.

Az emberek, azt hiszem, ott rontják el, hogy akkor házasodnak össze, amikor még tombol a szerelem közöttük, és nem értik, hogy onnan miért vezet lefelé az út. Egy kapcsolat, házasság sok munkával, belefektetett energiával jár, nem működik magától. Azt hiszem, a szenvedély, a tűz szinten tartása fontos, és az, hogy a másik irányába még évek múltán is érdeklődő maradj.

Sokan félnek az egyedülléttől. Egyszerűen rettegnek attól, hogy magukban legyenek. Ezért kell melléjük mindig valaki. Azt hiszik, társra vágynak, holott csupán a visszajelzések miatt van szükségük a másik emberre. Valójában eszközként használják a partnerüket. Olyan tükörként, amelynek mindig azt kell sugároznia, hogy ők a legszebbek, a legokosabbak és a legügyesebbek. Amint eltűnik a tükör, egyedül maradnak, és megszűnnek a visszajelzések. Hirtelen úgy érzik, mintha – nincs rá jobb szó – elhalványodnának! Borzalmas érzés lehet, hiszen ettől azonnal felszínre bukkan az önszeretet hiánya.

A lemondás nem csak elvesz tőlünk, hanem hozzá is tehet valamit az életünkhöz. Ma már tudom, hogy nem az a fontos, mit tagadunk meg magunktól, hanem az, hogy ezt miért tesszük. Ha ugyanis olyasmi a cél, amitől jobbak, szerethetőbbek leszünk, akkor a veszteség groteszk módon nem ellop valamit, hanem ellenkezőleg: általa teljesedünk ki igazán.

Sokan maguk mondanak le a lelki értelemben vett függetlenségről. Önszántukból felejtettek el boldogok lenni. Azt hisszük, vannak magasztos céljaink és fontos értékeink, miközben gyakran az egész életünk egy hajsza. A többet, a nagyobbat és a szebbet kergetjük. Keressük a boldogságot, s nem vesszük észre, hogy ott van az orrunk előtt, csak épp vastagon elfedik az újabb és újabb vágyak. Mindig csak dobbantunk a pallón, ahelyett, hogy végre megérkeznénk.