Peter Parker/Pókember idézetek a képregények világából
Mióta csak ismersz, félreismertél. Azt hitted, több vagyok, mint az élet. Varázslónak hittél. Őrültnek hittél. Olyan lénynek, aki lopakodik, hálót sző, árnyékban bújkál. Aki a sötétben gúnyolódik, kínlódik és mulatozik. Frászt! A Pók nem létezik! Csak én létezem! A hús-vér ember, akit a végzet vállon veregetett. Csak Peter Parker. Ez a gyengeségem. Ez az erősségem.
Úgy emlékszem rá, mint a csókolózás történetének legcsodálatosabb csókjára. Mintha napokig, évekig, évszázadokig tartott volna!
Az élet, legyen az akár tragikus, vidám, szomorú vagy abszurd, mindig meglepő.
Nálunk a szavak nem számítottak. Csak az volt fontos, hogy együtt legyünk.
Mozi után az az ötlete támadt, hogy sétáljunk egyet az esőben. „Olyan romantikus lenne!” mondta. Én nem voltam oda az ötlettől. „Mi romantikus van abban, hogy bőrig ázunk?” kérdeztem. „Gyere, kisajtoltam Jamesonból egy kis plusz pénzt, úgyhogy fogjunk egy taxit.” Ettől összeomlott. Most már belátom. Ha őszinte akarok lenni, már akkor is beláttam. Nehéz bevallani, de ez az igazság. Hány pillanat száll így el az életünkből, amikor ilyesmiket mondunk: „Majd holnap”, „Most nincs kedvem, menj nélkülem” vagy „Talán majd máskor!” És biztosra vesszük ezeket a holnapokat…de azok ritkán jönnek el.
