Meghalni valaki után, akit szerettünk, az könnyű. Tovább élni érte, és tovább örülni helyette is, az a nehéz!
Veszteség idézetek
Elmentél húsz éve
Megbotló, nyomasztó csendben
Sohasem és mindig
Készülve a végre
Anyám, hallasz még engem?Megingott a világ
Zavarodott, kegyetlen-kegyelemben
Lezuhant könyökre, térdre
Hazugságot igazzá téve
Anyám, hallasz még engem?
Néha ahhoz, hogy megtartsunk valamit, nem kell feltétlenül szorítanod. Bátran nyisd szét a tenyered, és engedd el, amit addig abban őriztél, mert idővel, ami fontos, úgyis visszatér hozzád.
Mintha mindig is csak magunkkal lennénk elfoglalva, amikor olyasmit keresünk, ami elveszett. Az elveszettekkel kevesebbet foglalkozunk. Azokkal, amiket vagy akiket nem találunk. Legyen szó akár egy elhagyott, elfelejtett kulcsról, pár tagról, akik az erdő mélyén csatangolnak vagy valakiről, aki önmagában veszett el. Mi van, ha mindvégig ezt akarták? Hogy ne találjanak rájuk…
Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz.
Amikor egy ajtó bezárul előttünk, egy másik mindig ki szokott nyílni. A gond az, hogy bánatunkban gyakran túl sokáig vesztegetjük az időnket a bezárult ajtó előtt, és nem vesszük észre, melyik ajtó tárult ki és várja beléptünket.
Ha elveszítünk valakit, az maradandó. Figyelmeztet, hogy milyen fájdalmak érhetnek.
Nincs, ami csillapítaná a Trianon okozta seblázat. Ám a csonkításnál nagyobb probléma, hogy a műveltségétől megfosztott nemzet nem csupán identitását veszti el, hanem emberi tartását is, majd emberiességét, és végül: emberségét.
Kevesen vannak, akik azért vesztettek valamit, mert lemondtak róla.
Esik a hó, az első hó,
s az egész udvar csupa porcukor.
Pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is gyorsan tovább vándorol,
s nyomában csak a szürke ég.
A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. (…) Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna.
Belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. (…) Tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.
A szívemet és a lelkemet beleöltem a munkámba, és ettől elvesztettem az eszemet.
Az igaz barátság olyan, mint az egészség; csak akkor értékeled, mikor elvesztetted.
Felesleges a siránkozás egyetlen szál virágért, mikor a mennyei virágok tömege nyílik a szemünk láttára.
Néha ha egy dologra figyelsz, elveszítesz minden mást, ami számít.
Az élet legnagyobb vesztesége nem a halál. A legnagyobb veszteség az, ami meghal bennünk, amíg még élünk. Soha ne adjuk fel.
Mindig nehéz elveszíteni valakit. Lyukat hagy a szívedben, ami sosem gyógyul be.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.