Az ember, akinek mindene megvan ahhoz, hogy jól érezze magát és boldog legyen, egyszerre a világ legnyomorultabb embere lesz. Miért? Mert nincs kivel beszélnie.
Ha csak önmagamban hiszek, de a felém nyújtott kezekben nem: lezuhanok. (…) Rossz egyedüllét az, amikor senkiben sem bízunk. Ez a terméketlen, rideg csontmagány. A sivár egyedüllét.
Van, aki nem szolgált rá a szeretetre, ezért csöndesen eloson valami üres helyre, hogy a múlt réseit betöltse.
A magány messze nem csak azt jelentheti, hogy valaki bezárkózik egyedül egy szobába. Tömegben is érezheti magát az ember magányosnak, és az a legfájdalmasabb érzés.
Van úgy, hogy mindenünk megvan a világon, és még sincs nálunk magányosabb ember – ez a magány legbizarrabb formája.
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
És akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem, mint magamat.
Az emberszív is úgy bolyong,
Oly egyes-egyedül,
Úgy tépi künn az orkán,
Mint az önvád itt belül.
A magány az az állapot, amikor valakiben háború zajlik, belső háború; az egyedüllét meg az az állapot, amikor valakiben nincs harc, benne az angyal és az ördög békét kötött.
Olyan volt a lelkem, mint azok a kürtcsigák, amiket partra mos a tenger, és már csak a héj maradt meg belőlük, a csiga dobbantott. Szürkésrózsaszín üregem tisztára mosva, üresen várja, hogy valaki betöltse, hogy valaki betelepedjen, és ott bennem biztonságban érezze magát, és kitöltsön mindent.
Sok ezren szeretnek engem, mégis a világ legmagányosabb emberének érzem magam.
De hová juték? hisz örömünnep van ma…
Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen:
Nevem ünnepét én – zárkozván magamba –
Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!
Elsétálok én a kerítésig,
Nincs azon túl kedves a szememnek,
Ha meg lenne, hát biztos, hogy nem olyan,
Amit egy ilyen kis világba beengednek.
Néha magányos vagyok, és nem könnyű, de ez az ára annak, hogy kitaláld, mit akarsz kezdeni magaddal.
Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Fogódzanék akárkibe,
de nem lesz soha senkije;
szeméből, mint gazdátlan ág,
kicsüng a pusztuló világ.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Mindig vagyok, s újból belém halok.
Órák monoton ostora, lecsap mostoha sorsomra.
Atommagjaim körül – keringő tükörkép örül.
Aztán az egyikük – megunva engem – eltűnik örökre.
Magamra maradva ocsúdok.
Felém s belém.
Ellenség, jóbarát,
Végeztem veletek;
Senkit nem gyűlölök,
Senkit nem szeretek.
Egyedül vagyok, nem melegít senkinek a szerelme, fázom, akárha a föld alatt élnék, bármit írok is, mind száraz, fásult és komor.