Te már régen ellobbantál
de fénylő jegygyűrűdből
lényed fénye ma is felém sugárzik.
Keszei István
1935. július 5. — 1984. január 26.
magyar költő
Meghaltál, hogy bennem élj.
A mélybe csak tested merült el,
csak ő tűnt el a föld alatt,
de lényed lényege ezer felé
szóródva is köztünk maradt.
Mert örvényben éltem, örvénybe dobjatok:
morajló mélyére temessetek!
Ha örök tél jön, csókod ízlelem,
s gyümölcs-illattal telik meg szívem.
A gyerekek az élet legszebb alkotásai. A műalkotások csak vértelen, testtelen absztrakciók.
A gomb csak ingemről szakadt le,
de én, mindenről leszakadtam.
Anya! sorsom bűvös szövője!
Miért hagytál így egymagamban?
Mondhatjátok, hogy nem vagyok.
Vagyok, csak létem láthatatlan:
méllyé vájódtam, mint a völgy,
behorpadtam, akár a katlan.
Csak egyszer él az ember! Úgy érzem, amit tettünk, meg kellett tennünk! Húszéves korban az ember még inkább a belső sugallatokra és a lélek szavára hallgat. Még akkor is, ha tetteink következményeként a száműzetést kell választania!
Anyuka! Hatvanadik születésnapod alkalmából fogadd múló lényem legmélyéből feltörő érzéseimet, aggódó, féltő, rajongó szeretetemnek Feléd áradó meleg sugarait. 60 év nagy idő.