Az egyedüllét mindenhol ott van, és az egyén mindig egyedül van.
Magány idézetek
A számítógép olyan, mint egy macska: magányos emberek életét betöltő háziállat.
Amikor a hetvenhetedik születésnapomon nagyon egyedül éreztem magam és semmi olyan érdemesnek vagy érdekesnek mondható feladatot nem láttam, amiért érdemes lenne élni, elhatároztam, hogy az évek folyamán papírra vetett firkálásaimból megpróbálok egy „memoár”-t összeállítani. Igyekeztem őszintén írni a történésekről, bár lehet, hogy az évek múlásával az emlékek és az események megszépültek vagy eltorzultak, talán feledésbe merültek – de ami lényeges volt, az megmaradt.
16 évesen, gyakorlatilag gyerekként kerültem Tapolcáról a fővárosba. Egy olyan, számomra ismeretlen világ várt, ahol idegennek éreztem magam. Kívülállónak. Vidéki lányként tájszólással beszéltem, ami miatt sokan gúnyoltak és lenéztek. Bár erős megfelelési kényszer működött bennem, egyetlen percre sem éreztem, hogy befogadtak volna.
Úgy élünk, ahogy álmodunk – egyedül.
Huzamos ideig tartó pszichológiai magány (amely látszólag, formálisan meglevő kapcsolatok mellett is előállhat) következtében olyan pszichopatológiai elváltozások következhetnek be, amelyek később valamilyen szisztematikus módon rontják a beilleszkedést az emberi kapcsolatokba a későbbiek folyamán is.
















