Fekete István

Fekete István

1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.

József Attila-díjas magyar író

Fekete István idézetek témák szerint: Természet (56)Tél (20)Vadász (8)

Amit tanult és amit tud, nem a hivatalok szűk csatornájába fogja önteni, hol színtelen keverék lesz belőle, és ami érték van benne, az lesüllyed a fenekére. Gondolatait maga akarja elvetni, a maga földjébe. Látni akarja, amikor azok életre kelnek, és maga akar azokról szüretelni!

Régi, kockás, elsárgult levélpapírok, de a betűk úgy élnek, mintha tegnap íródtak volna, s mögöttük felállnak idők és elmúlt emberek.

Jó néha az embernek kicsit egyedül lenni, önmagával egy kis számadást tenni, az elmúlt esztendővel is számot vetni, és megdorgálni és megdicsérni önmagát komolyan, ahol kell, ahol helyénvaló.

Régen volt ez, és csak sokkal későbben döbbentem rá, hogy nem is tollal kell írni, hanem szívvel, hogy sötétség kell a világossághoz, és sose lát tisztán az, aki sose sírta ki magát lelke mélyéig legalább egyszer életében.

Azért ha puha kenyeret törsz, vagy zsemlét ropogtatsz – még ha nem is jut rá vaj –, gondolj a búzára, a hó alatt alvó kenyeredre – szeretettel.

Amúgy szép, őszi idő volt. Hajnalban született egy kis dér, de amikor a nap kibontakozott hajnali pufók vörösességéből, szinte nyári meleget ragyogott a világra, amelytől elolvadt a dér, s az elnehezült szőlő-, dió-, meggyfa levelek egymás után szállingóztak le a földre.

A fiatal vércsepár már március első napjaiban megérkezett. Nászúton voltak, de ők ezt nem tudták, azért normálisan viselkedtek.

Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.

Az erdő alszik. Alusznak a fák, gyökérmarkukba szorítva a föld melegét, alusznak a cserjék, magukra borítva hószoknyájukat, alszanak a rügyek, a vágy tavaszi virágai, a lepkék bábkoporsójukban, a bogarak a vén fák kérge alatt, a mókusok az odvak párnás melegén és a varjak a szellős magasságban, fekete szárnyuk alatt őrizvén piros szívüket.

Tudod, óvtalak, szerettelek. És most is szeretlek. Nem válunk el örökre, és éppen azért nem szabad a nagy útnak nekivágnod, hogy újra találkozhassunk.