Fekete István magyar író, a természetábrázolás egyik legnépszerűbb hazai mestere, akinek műveiben az évszakok változása és a vidéki táj különleges hangulatot kap. A téllel kapcsolatos idézeteiben a hóval borított erdők csendje, a fagyos reggelek, és a természet lassú ritmusa elevenedik meg érzékletes képekben.
Mindig szerettem a havat, a szállongó tisztaságot, a havas erdők csendjét, a havas puszták ködös, magányos messzeségét, a szánkócsengő elhullajtott csilingelését a nyárfás utakon és a mezők messze hajlásain; a vidámságot a kis csengők kacagásában, a megérkezés egy-két kedves pendülésében, amikor a vendég már összeölelkezett a gazdával, aki utasította saját emberét a vendég kocsis maradéktalan vendéglátására.
Minden arc az ablak felé fordult, mert az ablakon túl lágyan, sűrű pelyhekben esett a hó. És minden arc felderült, mintha ez a megfoghatatlan, lágy tisztaság megérintette volna a szíveket.
Esik a hó, ami olyan kemény, hogy majdnem darának lehetne mondani, és olyan apró, mint a porcukor. Ez pedig azt jelenti, hogy hideg van odafenn, ahonnét jön, de azt is, hogy sok van belőle.
Az országra ráhullott a hó, és rádermedt a hideg. A szegénység járt az országutakon, a városokban, a hivatalokban: mindenütt. Első tél a nagy elesés után. Szomorú, hideg, végtelen tél, mely alatt talán örökre fagyos marad a föld.
A Tél pedig békésen ült a domboldalakon és az Idő nagy naptáráról egyenként szakította le a napokat. Pirosat, fehéret, hétköznapot, ünnepnapot egyaránt. Eltipegett Miklós napja, Luca napja és csak karácsonykor állt fel a Tél a domboldalnál, körüljárta országát, hogy rend legyen ezen a napon, de aztán csak újra leült és ködöt pipált a dombtetőkre.
Az ablakon át nem lehetett már látni, hogy esik a hó, vagy nem esik, pedig kint még nem volt sötét, de tejfehér pára lapult az üvegre, és még ködösebbé tette a belső világot, de még világosabbá a gondolatok csodálatos televízióját, amelyet mindenki maga szerkesztett, rendezett és játszott önmagának.
Aztán lassulni kezdett a szél, s a hódara után nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Aztán reggel lett. A szél elállt, a hó már csak szállingózott, hamvas felhők mögött volt a nap, de a táj fehér volt, világos és tiszta, és most már mindenki tudta, hogy a világot birtokába vette az Idő negyedes fejedelme, a Tél.
Elállt a szél. A hó már alig szállingózott, én meg csak néztem az ablakok végtelen során s az idő ködös messzeségében azt a kis gyereket, aki az én szememmel nézte a karácsonyfát. Aztán mintha felemelne valaki emlékeim legtávolabbi ablakában, és átölve a karjában tartana. Az anyám…
Ablakomban madáretető van. Idejárnak tollas kis barátaim – éhező zsellérei a télnek –, hogy a faggyúmaradékokon tornászva eltengessék parányi életüket holnapig.
A fiatal tél szemében a jéghegyek érzéketlensége s a hideg kegyetlensége villogott. Tündöklő ruhája gyapját a világúr szőtte, és a sarkcsillag rajzolt rá finom jégvirágokat. Csizmája: mint az üveg, mentéje hó, piros áfonyagombokkal, a felhőkucsmáján egyetlen jégbriliáns, olvadhatatlan jégből, a sarki tenger legmélyebb jégbányájából.
Igaz ugyan, hogy munka nélkül nincs pihenés, de pihenés nélkül sincs munka, s a tél, a hó, a csend bizony a pihenés ideje.
Ilyenkor ítélkezik a tél, aránylag egyszerűen, ámbár kegyetlenül. Élet vagy halál. Más paragrafus nincs a törvénykönyvében. Aki bírja a hideget és koplalást, az marad, aki nem, az elmúlik. Aki megőrzi az inak rugalmasságát, a szárnyak gyorsaságát, a szemek élességét, a rebbenés, a menekülés, a kitérés ösztönös reakcióit, az eléri a tavaszt, és megszerzi az időt, hogy szeressen, fészket rakjon, barlangot kaparjon és szaporodjék; aki nem, az elpusztul, mert nem érdemli meg, hogy fiaiban a puhaságot, gyengeséget, tehetetlenséget tovább szaporítsa.
Ropog a hó a szánkó alatt, hunyorgó csillagmilliók szikráznak égi magasságban, s az emlékek már mellém telepedtek. Messze hallom csilingelni a csengőket, mintha öreg templom rorátéján szólnának ködös boltívek homálya alatt. A szán mellett kopasz jegenyék vágtatnak a múltba, a ködbe, mint maga a mulandóság: a tűnő emberi élet.
Télen, amikor a szél vonítva hordta a havat az utakon, és a falut hófúvások ágyazták körül, sokszor álmodtam a tölgyfával. Elképzeltem, hogy recsegve viaskodik a széllel, meg-megrázva fejét, mint egy bozontos óriás, és mindig győztes marad, mert nélküle üres lett volna a réti világ, és kihez mentem volna én tavasszal első tavaszi látogatásra, amikor a rengő levegő melegen nyalja a zsendülő füvet, és a fa alatt kinyitotta már csillagszemét az ibolya.
Jeges, nagy csizmáival csikorogva lépegetett az erdőn egy öregember: a Tél. Szakállán zúzmaragyöngyök csilingeltek, bajusza vége két, nagy jégcsapban lógott, és kék szeme hidegen mély volt, mint a Balaton vize dermedt hajnalokon.
Hószaga, berekszaga és téli szántásszaga volt ennek az embernek, aki ruhája szövetének minden szálában a vén fák erejét hordta, amelyet azok is ritkán éreznek, akik köztük élnek.
Tél volt, havas arcú, békés tüzű, karácsonyváró tél, és mi pásztorjátékra készültünk a göllei iskolában. Én voltam az egyik angyal.
Csendet rakott a hó a tájra, nagy, fehér csendet, és ennek a csendnek hátán pengve táncolt a szánkók csengőinek gyöngyöző kacagása.
Esett a hó már három napja, és betakarta a világot. Betakarta a földet és lefüggönyözte a látóhatárt, és hogy mi volt mögötte vagy alatta, azt látszólag nem lehetett tudni.
Hajnalban északi szél csapott hirtelen a városra, és a szitáló esőcseppek megfagytak a levegőben. Esett a hó, pedig a barackfák ágai már bimbóban voltak, és a kertekben sárga kis arcával már napok óta nevetett a kankalin. Esett a hó, de olvadt is, és a táncoló hópelyhek keringőzéséhez kajánul muzsikált a bádogcsatorna.
