A kis mókus átugrott a nyárfáról egy vadkörtefára, onnét egy vadcseresznyére, és ismét kérdőjelet csinált a farkából, mint mindig, ha tanácstalan volt:
Fekete István idézetek a természetről
Fekete István idézetei a természetről az erdők, a mezők és a vadon csendes szépségén keresztül mutatják meg az ember és a természet mély kapcsolatát. Gondolatai szeretettel és különleges érzékenységgel emlékeztetnek arra, hogy a természet nemcsak környezetünk, hanem lelki otthonunk is.
A nap ekkor már magasan úszott a dombok felett. A vízmosások partján melegen rengett a levegő, s a szél is unottan piszkálta a leveleket, mert egyedül volt, és a sóhajtásaira nem válaszolt senki.
Kopogott az erdő őszi távírója : hullott a makk a fáról. A kis bölcsők, a magtartó csészék megnyíltak, mert megérett a termés, és a földre kívánkozott. Nem, nem lehetett már bölcsőben tartani a gyereket. Addig mocorgott, nőtt, erősödött, hogy egyszer csak pattant valami, és üresen maradt a bölcső, mint ahogy a bölcsők végül is üresen maradnak. A makk lehullott a földre. Egy makk, száz…, millió….
A nagy fák hidegek voltak az éjszakától, s amikor a gomolygó köd rájuk ereszkedett, egyszerre csepegni kezdett az egész világ. Náthás reggel ígérkezett.
Az öreg diófák elengedtek egy-egy levelet, éjszakánként ködöt ásított a világ, és nappal ezüst pókhálók utaztak dél felé, mint a vándormadarak, akiknek útjelző szólongatása olyan fájdalmas volt, mint maga a búcsúzás.
Többnyire azok is voltak: feketefenyők, igénytelenek és erősek, de a sötétzöld tűlevek zsongását a vonatban már nem lehetett hallani.
Mindenki magának élt, és magáért, mégis összetartozott az egész, az idő, a táj, a mozgás a természet millió színű egységében.
Az öreg fák csak suttogtak, a kakukkfű illata lengett, de ezt nem értette meg Ladó Gyula Lajos, nem értette meg Matula Gergely, és nem értette meg senki. Az élő természet puha érintése volt ez, az idő kerekének súlytalan fordulása, amely talán felhord valamit az elmúlt napok végtelenségének óceánjából, mint a kocsikerék a homokot. Nem lehetett tudni semmit; a fák suttogtak, a galamb búgott, a nap szállt már lefelé, és a maradék szalonna mellé odaült a szótlanság.
A nap aranyküllői sugározva vágtattak fel a keleti égre, és megégették a völgyekben úszó ködöt, amelyből síró harmat lett egyszerre.
Ez a nyár sok mindenre megtanította, kiművelte, útba igazította, és hozzáformálta a természetes élet kegyetlen törvényeihez. Amikor a berek először fogadta, idegen test volt a nádas útvesztőiben, tétova bárány a füvetlen pusztaságban; de a nap hozzáégette, a vihar megfürdette, a jégeső meggyalulta, és a nyurga, elpuhult test izmainak állandó munkája fiatal farkast faragott a bárányból.
Zúgott a víz. Az öreg kőrisen fáradt méhek pihentek, a malom zsindelyén zöldült a moha, a bodza szürke szárán apró levélcsomók születtek, és a puha tavaszi szél sóhajtásában távoli remények jártak.
A nyír már zöldben pompázik, az utakat benőtte a fű, a vágásokban mérgesen ágaskodik a csalán, és száll a dal, mámorba hanyatlik a szerelem, készülnek a fészkek, millió új élet lüktet a csírák és szívek mélyén, és egy reggelen fehér nászruhájukban esküvőre hívják az erdei népeket a vadcseresznyefák.
Valami szelíd csillogás hömpölygött a gabonatáblák fölött, s úgy éreztem , lélegzetemben benne van az egész táj, mámoros virág ,mező, nyárfa illata.
A szél mintha csak azért jött volna, hogy a ködöt elseperje. Amint végzett vele, lustán ledőlt a napsütésben, s még egy nádbugát sem mozdított meg.
Később, nagyon halkan, megzendül az erdő. A mezőről beszalad a búzamezők, alélt szénarendek, suttogó kukoricák, út menti virágok kavargó illata. Lassú szélben suttognak a fák, valahol hazafelé dohog egy gép, utána öregesen kattog egy szekér, és amikor a feketerigó is befejezte álmos furulyázását, a völgyekből elindul az Éjszaka jámbor szállásmestere, az álom ágyazója, a csillagszemű Est.
Ősz volt egyszóval, amikor a köd és a füst megül már a kertek alatt, varjú károg a jegenyén, de a nap melegen ácsorog még déltájban a korhely darazsak örömére és az elgémberedett legyek vigasztalására.
A zsendülő tavasz, ébredő vizek, zöldülő rétek, öreg kémények és fiatal szívek madara. Amikor a gólyahír virága bearanyozza a tocsogók szélét, és a bíbic násztáncot jár a levegőben, amikor a békák ümmögő kórusa megtartotta már főpróbáját is, s a réteket ünnepre fésüli a szél, amikor a színek és illatok sóhajtó névtelensége melegen megcsókolja a földet: egyszer csak hiányozni kezd valami. A nádas tétován áll, a füzek kérdően nézik a patakot, a felhők megállnak, mintha várnának valamire, a torony a messzeséget kémleli, a tavasz nagy orgonája tapogatódzva keresgél a billentyűk között, s csak akkor zendül meg a feltámadt élet mindent átfogó teljességében, amikor a mezők virágos kötényére lekereng az első gólyamadár.
Éjfél előtt megmozdult a hűvös levegő, és a rétek rálehelték a falura a lekaszált virágok szomorú, tiszta, halott illatát.
Az öreg kőris mérgesen zördítette meg ágait. A bagoly ijedten lebbent a levegőbe, s jajgatva szállt tova a sötétségben, mint az erdő vénasszonya, aki már csak abból él, hogy mások meghalnak.
Keleti szél száll, de ezt csak a füvek mutatják meg az öreg nyárfa suttogó levelei. Szelíd ez a szél, alig mozog, de azért mégiscsak szél. A füvek nyugatnak dőlnek, a vén fa suttogása is arra úszik, mintha üzenetet küldene a csornai útra és a malom felé a testvér jegenyéknek.
