A nap aranyküllői sugározva vágtattak fel a keleti égre, és megégették a völgyekben úszó ködöt, amelyből síró harmat lett egyszerre.
Fekete István idézetek a természetről
Ez a nyár sok mindenre megtanította, kiművelte, útba igazította, és hozzáformálta a természetes élet kegyetlen törvényeihez. Amikor a berek először fogadta, idegen test volt a nádas útvesztőiben, tétova bárány a füvetlen pusztaságban; de a nap hozzáégette, a vihar megfürdette, a jégeső meggyalulta, és a nyurga, elpuhult test izmainak állandó munkája fiatal farkast faragott a bárányból.
Zúgott a víz. Az öreg kőrisen fáradt méhek pihentek, a malom zsindelyén zöldült a moha, a bodza szürke szárán apró levélcsomók születtek, és a puha tavaszi szél sóhajtásában távoli remények jártak.
A nyír már zöldben pompázik, az utakat benőtte a fű, a vágásokban mérgesen ágaskodik a csalán, és száll a dal, mámorba hanyatlik a szerelem, készülnek a fészkek, millió új élet lüktet a csírák és szívek mélyén, és egy reggelen fehér nászruhájukban esküvőre hívják az erdei népeket a vadcseresznyefák.
Valami szelíd csillogás hömpölygött a gabonatáblák fölött, s úgy éreztem , lélegzetemben benne van az egész táj, mámoros virág ,mező, nyárfa illata.
A szél mintha csak azért jött volna, hogy a ködöt elseperje. Amint végzett vele, lustán ledőlt a napsütésben, s még egy nádbugát sem mozdított meg.
Később, nagyon halkan, megzendül az erdő. A mezőről beszalad a búzamezők, alélt szénarendek, suttogó kukoricák, út menti virágok kavargó illata. Lassú szélben suttognak a fák, valahol hazafelé dohog egy gép, utána öregesen kattog egy szekér, és amikor a feketerigó is befejezte álmos furulyázását, a völgyekből elindul az Éjszaka jámbor szállásmestere, az álom ágyazója, a csillagszemű Est.
A zsendülő tavasz, ébredő vizek, zöldülő rétek, öreg kémények és fiatal szívek madara. Amikor a gólyahír virága bearanyozza a tocsogók szélét, és a bíbic násztáncot jár a levegőben, amikor a békák ümmögő kórusa megtartotta már főpróbáját is, s a réteket ünnepre fésüli a szél, amikor a színek és illatok sóhajtó névtelensége melegen megcsókolja a földet: egyszer csak hiányozni kezd valami. A nádas tétován áll, a füzek kérdően nézik a patakot, a felhők megállnak, mintha várnának valamire, a torony a messzeséget kémleli, a tavasz nagy orgonája tapogatódzva keresgél a billentyűk között, s csak akkor zendül meg a feltámadt élet mindent átfogó teljességében, amikor a mezők virágos kötényére lekereng az első gólyamadár.
Éjfél előtt megmozdult a hűvös levegő, és a rétek rálehelték a falura a lekaszált virágok szomorú, tiszta, halott illatát.
Az öreg kőris mérgesen zördítette meg ágait. A bagoly ijedten lebbent a levegőbe, s jajgatva szállt tova a sötétségben, mint az erdő vénasszonya, aki már csak abból él, hogy mások meghalnak.
Keleti szél száll, de ezt csak a füvek mutatják meg az öreg nyárfa suttogó levelei. Szelíd ez a szél, alig mozog, de azért mégiscsak szél. A füvek nyugatnak dőlnek, a vén fa suttogása is arra úszik, mintha üzenetet küldene a csornai útra és a malom felé a testvér jegenyéknek.
Az erdő alszik. Alusznak a fák, gyökérmarkukba szorítva a föld melegét, alusznak a cserjék, magukra borítva hószoknyájukat, alszanak a rügyek, a vágy tavaszi virágai, a lepkék bábkoporsójukban, a bogarak a vén fák kérge alatt, a mókusok az odvak párnás melegén és a varjak a szellős magasságban, fekete szárnyuk alatt őrizvén piros szívüket.
Ősz kezd lenni. A patakon rideg ráncokat vetett a szél, az öreg fűzről leszakadt egy-egy levél, és tántorogva elrepült.
Csupa békés zsongás az erdő. Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, álmokat és éveket. Megvárni az estét, amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján, hol pettyes hátú katicabogarak a toronyőrök.
Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve.
A délután lassan köddé vált, az öreg tölgyre felültek már a varjak, mint az éjszaka baromfiai, s az erdő sötétedő mélységében álomra simogatta a fákat az alkony.
Mert ősz lett közben. Az erdei ösvényeket átszőtték hallgatag pókok, a galagonya bogyója pirosan fürdött a napban, a legelők tarlott oldalán már csak délben ugráltak a szöcskék, a katáng virága elfakult, az erdő aranyos bíborba öltözött, mert szép akart lenni, mint az öregedő asszonyok, ha elbúcsúznak valakitől, akit szerettek. Elhidegült a patak is. Méregzöld színe kékre vált, mint a pala, és nem táncoltak már felette szitakötők. De az apró halak még szökelltek benne, csak úgy mozgott a víz utánuk.
Szokatlanul elcsendesedett a határ. A szőlőbogyók zöldje sárgásra enyhült, a diók burka meghasadt, a telt hasú szilvák a földet nézték, és csend lett a tőkék között, mintha a nagy levelek valami titokról hallgattak volna.
Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme.
Ekkor egy kis szél suhant át a kert felett és megszólalt az almafa, aki amennyire utálja a szelet, ha megvadul, annyira szereti, ha szelíden érkezik. A szél a fák nyelve.
