Az erdőben a haldokló tél sóhajtott, az utakon langyos párák ringatták a tavaszt, és az égen, túl a tavaszon és télen, felhőselymek hamvában úszott a hold.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Fekete István idézetek témák szerint: Természet (25)
Az emberi élet nagy fordulataira rendesen nincs magyarázat.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Neki kell a faluba menni, ha szilveszter este nem akar egyedül maradni. Egyedül az évekkel, melyek elmentek, és egyedül az emlékekkel, melyek ködösek voltak már és távoliak, mert az idő az emlékeket is messze elhordta.
Alkonyodott már az idő, és én néztem a folyót, melynek tavaszi ágyába most kezdett leszállni a nap, előkészítve bíbortakaróit, rózsaszín felhővánkosait s az alkony barna matracait. Néztem a folyót, amint tavaszi hánykolódással igyekezett dél felé, ringatván a bíbortakarókat és -vánkosokat, de ez a mozgás a nap ágyazását nem zavarta.
A jó lovat akár ki se vigye az ember a vásárba, mert úgyis híre megy, és a házhoz jönnek érte.
A madárnak nincs arca a fájdalom kifejezésére, csak a szeme mutat valami elmélyülést, mielőtt megtörne, ha el kell pusztulnia.
Általában olcsó az élet, de aztán olyan is… S bizony a hetekig, néha hónapokig tartó viszontagságok megviselik a legerősebb és legszívósabb természetű embert is.
Csak peregtek a naptárlapok, ballagtak az órák, mintha valahová okvetlen oda akartak volna érni, pedig nem ők mentek, hanem alattuk folyt határtalan egykedvűséggel az Idő.
Elült a por, a napnak már csak vörös emléke hunyorgott az ég alján, de a kertek öreg fái alatt (…), a nádas árnyán, puha, nagy kazlak mellett ott osont már a Sötétség kisebbik szolgája, a Szürkület.
Ezt a jelenetet sokáig őrizgettem gondolataim között, amíg csak emlékké nem lett, hogy éljen, amíg én élek.
Értelmem emlékeiben most már egyre sűrűbb és tartósabb az a kerítés, amelynek léckaróin az emlékek köcsögjei száradnak, amelyekben – ha le-leveszek egyet-egyet – a múlt beszáradt lekvárja illatozik vagy büdösödik, aszerint, hogy szívesen szaglászom-e az események befőtt aromáját, vagy bosszúsan, esetleg utálattal, és úgy szagolgatom a régi lekvárt, mint a háromhetes döglött halat.
Aztán egyszerre csönd lett. Süket, nagy csend. Jóska nem jött haza többet, és Kálmán is elmaradt valahol az Isonzónál. Sűrű nagypéntekek jöttek akkor, jajok és könnyek, és egy átkozott szó fullasztó sziklát gördített ránk, s a sziklára az volt írva: Trianon.
Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.
Egyszer elmondtad, másodszor már a kutya se kíváncsi rá. Az ostor csak addig ér valamit, amíg ritkán veszik elő.
Az emlékezet alig törődik az idővel, amely nem segít soha, és talán nem is tudja, hogy ő az Idő, és az ember fejében összevissza kapcsolja a kedves és kedvetlen, a szép és a csúnya, jó és kellemetlen eseményeket.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.
Odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához. Talán arra gondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majd így valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunk soha-soha… – talán arra, hogy nekem adja nagyapám karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy továbbadhassam annak, aki utánam jön.