Igaz ugyan, hogy munka nélkül nincs pihenés, de pihenés nélkül sincs munka, s a tél, a hó, a csend bizony a pihenés ideje.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Az ember mindig irigyel valakit, néha akkor is, ha nem akar tőle elvenni semmit.
Aki feleslegesen idegen szavakat használ, az nem érdemli meg magyarból a jelest. Sajnos, már nem javíthatom ki az osztályzatodat, így magyarból is jelesed van. Tehát jeles magyar szamár vagy.
Hát ilyen a szerelem. Vak, és, jó hogy vak, mert vakság nélkül nem lenne szerelem, nem lenne vágy, nem lenne semmi, csak zsugori enni vágyás, amiből nem lesznek utódok, hogy újra megfürödjenek a nász borzongató, érthetetlen szépségében.
Éjfél előtt megmozdult a hűvös levegő, és a rétek rálehelték a falura a lekaszált virágok szomorú, tiszta, halott illatát.
Mekkora kár, hogy akkor nem tudtam, milyen boldog vagyok, és milyen végtelenül nagy dolog a széljárta szabadság.
Az öreg kőris mérgesen zördítette meg ágait. A bagoly ijedten lebbent a levegőbe, s jajgatva szállt tova a sötétségben, mint az erdő vénasszonya, aki már csak abból él, hogy mások meghalnak.
Eddig is néha szomorú lettem, de nem tudtam, miért, de most, hogy látlak és elmégy… elpusztulok.
Némán állnak a fák, és a csend gyalogútján puhán ballag az Idő.
A betlehem kész lett, és csodálatosan szép lett. Ha meggyújtottuk benne a kis gyertyát, megmelegedett a szívünk is, és szívünk melegénél a Szent Család is élni látszott.
Ilyenkor ítélkezik a tél, aránylag egyszerűen, ámbár kegyetlenül. Élet vagy halál. Más paragrafus nincs a törvénykönyvében. Aki bírja a hideget és koplalást, az marad, aki nem, az elmúlik. Aki megőrzi az inak rugalmasságát, a szárnyak gyorsaságát, a szemek élességét, a rebbenés, a menekülés, a kitérés ösztönös reakcióit, az eléri a tavaszt, és megszerzi az időt, hogy szeressen, fészket rakjon, barlangot kaparjon és szaporodjék; aki nem, az elpusztul, mert nem érdemli meg, hogy fiaiban a puhaságot, gyengeséget, tehetetlenséget tovább szaporítsa.
A kutya az álmos, de egyébként barátságos farkbillentéssel azt mondta, hogy:
– Szervusz, gyerek, nem ismerlek, és álmos vagyok, de azért – szervusz …
Keleti szél száll, de ezt csak a füvek mutatják meg az öreg nyárfa suttogó levelei. Szelíd ez a szél, alig mozog, de azért mégiscsak szél. A füvek nyugatnak dőlnek, a vén fa suttogása is arra úszik, mintha üzenetet küldene a csornai útra és a malom felé a testvér jegenyéknek.
– Azt hiszed ezt a háborút mi vesztettük el 1918-ban? Fenét. Azt hiszed, Trianont Trianonban csinálták? Ne hidd. A kiegyezéstől csinálták a forradalomig. Kivándorlóirodákat állítottak fel állami segédlettel, nemzetrontó újságokat pénzeltek verejtékes adókból, megölték a kisipart és a céheket, pedig ezekből kellett volna a kivénhedt, földjevesztett középosztály helyett egy új, gerinces középosztályt kinöveszteni.
Ember vagy, Tutajos. Kivele, ami a bögyödben van; nem bujkálni, és nem hazudni! Nem lenyelni, nem rágódni, hanem kiköpni, és vállalni a következményeket.
Vannak persze a kutyák között is szelíd, vidám, komor, hamis, goromba, stréber, tolvaj, sőt hülye egyéniségek is; ez a hülyeség azonban nem az elmebeli képességre vonatkozik, hanem arra, hogy mindenkivel barátkozik, mindenkire hallgat, nem disztingvál, és végül rámegy az autó, vagy elviszi a sintér. Ez rendesen nevelési hiba, mert a kutyák – általában – egészséges ösztönökkel jönnek a világra.
Nem az az igazi szív, amit házasság előtt, hanem amit házasság után farag az ember.
Azt hiszem nem volt kor, amelyben ennyi „állítólag”, ennyi „ha”, és ennyi hazugság született volna.
Különcnek, hóbortosnak tartották az emberek, mint ahogy mindenkit annak tartanak, akinek mélyebben járnak gondolatai, mint az övék.
Szóval: élünk, mint hal a vízben. Ezt a hasonlatot minden ember ismeri, és minden ember tudja, hogy a halak jólélnek a vízben. A halak nem ismerik a hasonlatot, és nem is tudják, hogy ők jól élnek. Ha tehát nagyot csobban a víz, és ezüstös villanással vágódik fel a hal a levegőbe, teljesen indokolatlan azt mondani, hogy:
– Ejnye, de jó kedve van annak a potykának… – mert a potyka talán kétségbeesett halálfélelmében ugrott ki a csuka vagy harcsa elől, esetleg a fájdalomtól, melyet a lerázhatatlan halpiócák okoznak.
Mások ezeket keresték még



