Ha valakit szeretek és azt elveszítem, akkor a gyászt mindenképp végig kell élni, gyászolnunk kell holtunkig azt, akit szerettünk.
Szeretetemmel nem szoktam más embereket erőszakosan körülkeríteni, védekezésre és elhárításra késztetni. Van egy ideális mértéke annak, hogy milyen közel megyek másokhoz, és milyen közel engedem őket magamhoz. Van úgy, hogy szerelmünket újra meg újra el kellett csábítani, és ha lusták vagyunk rá, meg kellett bűnhődnünk érte.
Sehol olyan szabad nem voltam, mint a kedvesemmel az ágyban. Átszellemült rögtönzés, markomba illő tökéletességek, remek kis zümmögések, alig mozduló testek belső ámokfutása, egyszerre érkező és szembetalálkozó gyönyör. Akarhatod minden percét-porcikáját, harci ábrándod lehet egy másik ember teljes meghódítása, agyoncsaphatod a vetélytársadat, ez mind szép és természetes, ez mind igen állatian emberi.
Amikor odaadóan figyelem a másikat, észreveszem benne a csodát. (…) A csoda szivárványív a másik körül, a szerelmes meglátja.
Van-e nagyobb kihívása egy férfinek, mint egy nő? És egy nőnek, mint egy férfi? Ki lehet veszélyesebb annál, akire rávakulunk? Itt van a női elem körülöttem, a kert csupa húsos lomb, testekkel vagyok körülvéve. Aki nyerni akar, veszíteni fog, és csak az fog nyerni, aki nem akar semmit sem. Rangos férfiak meg tudnak hajolni egy édes, kényes nő előtt. Egy nőt nem lehet legyőzni, csak túlélni, esetleg megfeledkezni róla, vagy behódolni neki.
Minden könyv valamilyen helyzetben születik, és a könyvnek nem árt, ha ez a helyzet nem unalmas.
Vagy, aki vagy, egyetlen a többi között, tehetséges vagy tunya, messzire látó vagy bandzsi, egy ember, aki több kényelmetlenséget túlélt, dolgozott mindenfélét, sok embert elvesztett, még egészségesnek hiszi magát, nem él száműzetésben, és megvan a királysága. Övé az, ami megtörtént vele, búcsúdélután. Talán elszökik a boldogság, talán jön valami baleset, de minden hely kiváló, ha rácsodálkozom. Már csak az lep meg, hogy az élet milyen rövid volt.
Önmagamat is alig ismerem, a többieket még kevésbé, nem ítélek, legföljebb védekezem. Ez a miénk, ez a személyes magány a mindenségben. A hit, hogy része vagyunk az egésznek, egyszerre büszkeség és alázat. Eszerint minden eseménynek értelme van, és mind igazodik valami tervhez. Mindvégig építkezem, a terv percenként alakul, és közben omlás, csapás, berogyás, sorvadás. Hónaljig a múltba temetve a jövő látomásai után kapkodom, vagy a fejemet kapdosom előlük.
Van valami mentségem az életemre? Csak az, hogy ez történt. Hogy beérem-e a folytatódással? El vagyok ragadtatva ettől a lehetőségtől. A magam módján, elég udvariasan elláttam a dolgomat, nem nyafogok, nem gyűlölök, nem hivalkodom. Szép lassan kihúzódtam a forgalomból, az emlékeimmel bajlódom, de vajon valóban megesett-e velem az, amit elfelejtettem? És ha a sötétből néhány képet előhívok? Fejben sok képet gyűjtöttem, aztán úgy hagytam nyersen, egyszer talán előveszem őket. Vagy soha.
Nem gondolom, hogy van olyan periódusa az ember életének, amikortól kezdve különösebben bölccsé válna. Legfeljebb csak azt a képességet szerzi meg idővel, hogy nyugodtabban, csendesebben szemlélje saját magát és a többieket.