1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
A csillagok bizony érdekelnek, s ha egyedül vagyok, szeretem is őket, hiszen személyes ismerőseim is vannak közöttük, akik emlékeztetnek vidám estékre, szomorú éjszakákra, utakra és emberekre, akik már elmúltak, akiknek leszakadt a csillaguk. Igen, ha egyedül vagyok, mert társaságban nem lehet csillagokkal beszélgetni, annak pedig elmúlt már az ideje, hogy kéz a kézben, valakivel kettesben nézzem a csillogó égi csodákat.
Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Bolond ember összeroskad,
ha benéz hozzá a múlt,
okos ember újat szerez,
s eldobja, mi vízbe hullt.
Szeretem a magányos utazásokat (…), mert ilyenkor emlékeim is velem utaznak, néha bent a kocsiban, de néha kint a mezők fölött, árnyékos erdőkben vagy a pocsolyák csillogásában, ahol egy-egy gólya tart őrséget olyan katonás tartásban, hogy csak az őrbódé hiányzik mellőle és a szuronyos puska a válláról.
Hallgatom a szívem. Ha majd egyszer megáll és elszakad a testemtől, az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot.
Csak önmagával nem tud mit kezdeni az ember, és önmagát nem tudja meghódítani. Pedig amit keres, nem kívül van, hanem belül.
Nagyon kérlek, hallgass meg. Aztán nem is bánom, ha itt hagysz, mert akkor én úgy is elemésztem magam.
„Mink már összetanultunk”- mondta az öreg, de a fiúk emögött azt is érezték, hogy ők nemcsak tanultak, de tudnak is! Nemcsak néznek, de látnak is, nemcsak hallanak, de értenek is, nemcsak tapintanak, de fognak is, és egész kibontakozó egyéniségük tele van a valóság és a természet szeretetével.
Mindig az kellene, ami nincs, mert ami van, az van, s ezzel már ki is esett a vágy játékos hálójából, bele a meguntság hétköznapi porába.
Ha az élet csupa lakodalom lenne, egy hét múlva már fejszével verné széjjel az ember.
Jó lett volna bizonyos dolgokra emlékezni és bizonyos dolgokat elfeledni, de nem lehetett, mert az idő életnyi pocsolyájában múlhatatlanul ott voltak tündéri szigetek és rothadó zátonyok, melyek egyszerre és egymás mellett mulatoztak, ha az emlékezet kinyitotta vaksi szemét.
Jólesik az elsüllyedt, öreg utakat megjárni, a fiatalság ragyogó útjait, és az álmokat, amelyek az örökkévalóságból jöttek, oda is szállnak vissza pihenni és boldognak lenni, mint a szeretetben megfürdött emberi lélek.
Nem értették a szerelmet, és nem gondolhattak arra, hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. Aki szerelmes, azért, mert szerelmes, aki pedig nem szerelmes, azért, mert nem szerelmes.
A berekben nincs protekció, és a tél nem ismer pótvizsgát. Itt állandóan tudni kell az egész anyagot, mindennap felelni, súgni nem lehet, és egyetlen rossz felelet az élet bukását jelenti.
Az emberi társadalomban apró érdekekért vajmi gyakran föláldozzák jótevőiket azok, akik a cserbenhagyott jóságából éltek.
Mindenki csak saját magát üti meg, ha elesik, és az elesés és a felkelés is senki másra nem tartozik ezen a világon.
Nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment és visszajött, mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha.
A sors hajszolja embereit látszólag vakon, mégis kegyetlen törvényszerűséggel.
Örökké! – (…) ezt a szót milliárd ember mondta ki előttük hittel és hazudva, imádva és bemocskolva, és ennek a szónak nem ártott semmi, mert mindig újraszületik, mert az emberré lett embernek ez volt az első értelmes szava.
