Fekete István

Fekete István

1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.

József Attila-díjas magyar író

Fekete István idézetek témák szerint: Természet (56)Tél (20)Vadász (8)

Őszre járt akkor az idő. A ködtől olyan sűrű volt az este, hogy a feldobott kalap fenn maradt volna a levegőben.

A könyvek először nehezen nyíltak ki. Mintha a mondatokat vastag kéreg fedte volna, s ez a kéreg nehezen pattogzott fel. De ahol a kéreg lepattant, ott lüktetett valami, valami titokzatos mélység vagy puha értelem.

Az ember erős. […] Az embertől mindenki fél, mert csattogó botot hord magával, mellyel megöl bárkit, még csak közel se megy hozzá. Az emberrel nem harcol senki, csak az emberek harcolnak egymással.

Matulának olyan bagószaga volt, hogy a legöregebb szúnyog veteránok ijedten és enyhe nikotinmérgezéssel zümmögtek tova, másodsorban pedig Matulának olyan bőre volt, hogy azon némely süldőszúnyog esetleg megfenhette szurkálóját, de csípésről szó sem lehetett.

Csodálatos nyár volt, meg kell hagyni, mint ahogy ebben a korban minden nyár csodálatos. A vakáció végtelen, a kert óriási, a patak, a folyam, a házak nagyok, a sötétség titokzatos, a temető félelmes, a zöld gyümölcs édes s utána a hasfájás kibírhatatlan.

Holnap szilvesztereste – gondoltam, s ettől mindig egy kis szomorúság ül a szívemre. A végtelen jóság s a végtelen szomorúság felfoghatatlan valósága: az Idő majd – talán – megáll egy pillanatra, és szembenéz velünk, mintha lennénk, és talán vagyunk is; aztán újra peregni kezd a mulandóság homokórája, és nem mond semmit, nem ígér semmit, csak folyik, csak folyik, hogy majd egyszer egészen betemesse a szívünket.

A tavasz eleje jól kezdődött. Sok esővel. Megmozdult a vetések és a rétek világa, zsendültek a füvek és fák, sárgult a gólyahír, és a békanemzetség zenekara már összetanult muzsikával köszöntötte Szent György havát, amely tudvalevőleg egyúttal a Bika hónapja is.

Hát én nagyon szerettem olvasni, ha nem mondták- de ha mondták, azonnal nem szerettem. Ha pedig tiltották, majd meghaltam a betűért.

Ropog a hó a szánkó alatt, hunyorgó csillagmilliók szikráznak égi magasságban, s az emlékek már mellém telepedtek. Messze hallom csilingelni a csengőket, mintha öreg templom rorátéján szólnának ködös boltívek homálya alatt. A szán mellett kopasz jegenyék vágtatnak a múltba, a ködbe, mint maga a mulandóság: a tűnő emberi élet.

Tudta, hogy minden malomban egy macska jár éjszaka. Nagy, fekete macska. Szemei zöldek, és akinek megmutatja magát, meghal még abban az évben.

Matulát az órák nem érdeklik, az időjárást a harkály mondja meg neki meg a legyek meg a virágok…meg a nap és a szél és a felhők…Igaz, hogy nem jósol előre, de egy napon belül biztos lehetsz benne.

Szerencsétlen az a nép, amely így hallgat. Szerencsétlen, mert sokat nyel, és egyszer csak rájön, tele lesz, nem bírja tovább, és retteneteset ordít, s elrontott lelkiismeretével lehányja magát.