Csodálatos nyár volt, meg kell hagyni, mint ahogy ebben a korban minden nyár csodálatos. A vakáció végtelen, a kert óriási, a patak, a folyam, a házak nagyok, a sötétség titokzatos, a temető félelmes, a zöld gyümölcs édes s utána a hasfájás kibírhatatlan.
Télen látni a különbséget a tehetős és a kevésbé tehetős emberek között. A dzsekik és a sportos szünidőről árulkodó szeplők miatt. MIndenki úgy viseli osztálybeli hovatartozását, mint egy csigaházat. Nyáron eltűnnek a különbségek. Nem kell a hegyekbe menni, hogy lebarnulj, és nem kell mást felvenni, mint egy rövidnadrágot és egy pólót. Nyáron senki sem lehet biztos abban, melyik világhoz tartozol. Szabad vagy, és titokzatos.
A nedves fa sistergett, néha siránkozott, mint a légy a pók hálójában, s amíg a tűzrakás összeomlott, a kunyhó ajtaja előtt elballagott ragyogó emlékeivel a nyár.
A nyár meggyújtotta a füveket a réten. Virágot is rakott rájuk bőségesen. Száruk megkeményedett a napban, és zöld színük fakóbbra vált. Kaszálni kellene a rétet.
Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal;
Nincs többé nagyszerű csoda,
Többé se napfény, sem vihar;
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel;
Nincs délibáb… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Gazdag melegség lebegett egész nap, pedig érkezőben volt már a három „ember” közül az első, vagyis szeptember.
A nyár minden emlékben ott van. A nyár időtlen, a nyár illata a legmaradandóbb. Az veszi be magát mindörökre a ruhánkba. Azt keressük egész életünkben. Az van ott a túlcsordulóan édes gyümölcsökben, a tengeri szélben, a fánkban, a kávéban, a naptejben és nagyanyánk púderillatában. A nyár az összes korosztályé, a nyárnak nincs gyermek- és kamaszkora, a nyár akár egy angyal.
Az aranyos nyár úgy halt meg, amint élt: szépségében tündökölve, megbánás nélkül, fenékig ürítve az örömet. A levegő túláradó gyönyörűségének emlékétől volt terhes.
A lemenő nap sugara áthatóbbá vált egy pillanatra ezen a nyárutón, mint a nyár derekán volt, beragyogta a víz tükrét, ameddig a szem ellát, és különösen élesen verődött vissza az egyetem fehérre festett csónakházáról.
A nyár gondtalan, könyelmű és gyorsan telő időszak, a nyárban annyi öröm van, hogy az ember azt hiszi, elég lesz egész további életére.
Hanyatt fekszel, a szemeden
vadrózsa szirma. Süt a nap.
Minden erőddel szorítod
a pillanatból ami összenyomja.
Kiüríted, kitágítod.
Nem is csak pillanat
mély lélegzésből hosszú percek.
Színek a két réteg szirom alatt,
a sárga és a kék visszfényei,
illatok, ízek, hangyacsípés,
csönd és csak a napfordulós madárdal.
Hogy mi szakit bele, most nem tudod.
Nyár van. Tán negyedóra is marad.
A korai nyár jelenének üde frissessége és a múlt nehéz, poros illata összekeveredett az akácillatú levegőben, egymásba kapcsolódtak, és feltárták titkaikat.
A tavasz az év legszebb időszaka, mert a levegő langyos, és tele van virágillattal, a legócskább viszont a nyár, mert döglesztő a hőség, és a macskák nyervognak az utcán.
Öregedett a nyár szíve, és a leszálló nap vörös arcába kukorica dugta susogó, sásos levelét.
