A nap most kelt fel, s a kerten át lábujhegyen lopakodik a ház felé a világosság.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Nézte egymást az öregember és a kiskutya, és megértették egymást.
Az éjszakából régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében.
Öregedett a nyár szíve, és a leszálló nap vörös arcába kukorica dugta susogó, sásos levelét.
Ez a Jóska is jó lenne halálnak, olyan nehezen gyün…
Az erdőben a haldokló tél sóhajtott, az utakon langyos párák ringatták a tavaszt, és az égen, túl a tavaszon és télen, felhőselymek hamvában úszott a hold.
Az emberi élet nagy fordulataira rendesen nincs magyarázat.
Semmi sem felesleges, ami jó.
A nap most kelt fel, s a kerten át lábujjhegyen lopakodik a ház felé a világosság. A ribizlibokrok nyár végi levelén dúsan ül a harmat, az uborkák sárgán haldokolnak az elszáradt kacsokon, s a vén almafa nagy koronájában hajnali ködben nézik a földet az almák.
A természet éledése lassú és lágy, mint a simogató anyai kéz.
Én a rét illatát szerettem, a fonnyadó szénáét, az erdő cser- és fenyőszagát, a malomgát nád- és posványszagát, a lányok szoknyájának sublótszagát, a temetők kakukkfű illatát, a tömjénszagot és az öreg könyvek kimondhatatlanul titkos könyvszagát és édesanyám kölnijét.
Neki kell a faluba menni, ha szilveszter este nem akar egyedül maradni. Egyedül az évekkel, melyek elmentek, és egyedül az emlékekkel, melyek ködösek voltak már és távoliak, mert az idő az emlékeket is messze elhordta.
Alkonyodott már az idő, és én néztem a folyót, melynek tavaszi ágyába most kezdett leszállni a nap, előkészítve bíbortakaróit, rózsaszín felhővánkosait s az alkony barna matracait. Néztem a folyót, amint tavaszi hánykolódással igyekezett dél felé, ringatván a bíbortakarókat és -vánkosokat, de ez a mozgás a nap ágyazását nem zavarta.
Ezer őszi bogár siratta a nyarat, a csend szétfolyt a völgyekben s az érő kukorica édeskés illata ránk lehelt, mint régi, borongó nyár végi emlék. Csak ültünk, hallgattuk a levelek susogását, néztük egy-egy lehulló csillag fényes útját és nem szóltunk, mert minek szóltunk volna?
A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok sok minden, ami túl van ezeken. Ősi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. Ősi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyűjtési szenvedély, erdők, mezők, nádasok szeretete, még ilyen fagylaltállapotban is… és ha nem szólhat a puska, akkor is!
Minden napból egyszer másnap lesz, ami harmad nappá szürkül, és negyednap már majdnem elenyészik, hogy ötödnapra végleg kihulljon az idő rostáján, bele a hetek tócsájába, amelyek hozzákötik magukat valamihez vagy valakihez, és emlékeztetnek.
Még hűvös van; a kertben erőtlenül lebeg a kaporszag, a méhes viaszszaga, a pocakos uborkák indaszaga, de ahogy keletről szétterül a fény, az illatok párája porrá hullva szitál alá a kiásott krumplik széthányt bölcsőjébe.
Az emberek és a tények elmúlnak, de a legenda, az örök!
A jó lovat akár ki se vigye az ember a vásárba, mert úgyis híre megy, és a házhoz jönnek érte.
A madárnak nincs arca a fájdalom kifejezésére, csak a szeme mutat valami elmélyülést, mielőtt megtörne, ha el kell pusztulnia.
Mások ezeket keresték még



