Könyv vigasztal bajban,
ha beteg vagy gyógyít,
jót tesz azzal, ki kínlódik.
Igazán jól megértette, hogyan érez Grace a könyvei iránt. Ő is hasonló volt fiatalkorában. Minden adandó alkalmat megragadott, hogy elmenekülhessen a fantázia világába, ahol a hősök mindig győzedelmeskedtek. Ahol a démonokat és a gazembereket legyőzték. Ahol az anyák és az apák szerették a gyerekeiket. A történetekben nem volt éhség, nem volt fájdalom. Szabadság volt és remény. Ezekből a történetekből sajátította el a könyörületet és a kedvességet. A becsületet és a tisztességet.
Csüggedt pillanataiban kellett neki a könyv különös hatalma, amely mellesleg világrészek és évszázadok kapuit nyitotta tágra, mellesleg a humor mérhetetlen komolyságával és félisteni bátorságával állt az ember mellé, lényegében pedig nem jóakaratot és vigasztalást nyújtott, hanem erőt adott; szilárd, rádióaktív magja cselekvő szakadatlansággal sugározta a titkot: hogy az élet mégis nagyszabású dolog.
Lassanként megszeretem a titkolózást. Már-már ez az egyetlen dolog, amely ebbe a mai életünkbe némi rejtélyt és csodát lophat be. A legközönségesebb holmi is kedves, mihelyt eldugjuk.
Két módja van a szenvedés elkerülésének. Az első sok mindenkinek sikerül: elfogadni a poklot, oly mértékig beleszokni, hogy már észre sem vesszük. A másik módszer merész, állandó éberséget és tanulást követel: megkeresni és felismerni azt, ami a pokol közepette nem pokol, és lehetővé tenni, hogy fönnmaradjon, teret adni neki.
Soha nem lesz már olyan, mint régen. Más lesz. De ez nem jelenti azt, hogy rosszabb.
A zene más. A zenének van értelme. Aznap éjjel világos, kiismerhető zenét hallott, tele ésszel, humorral, csendes sóvárgással, energiával és reménnyel. A világot sohasem lesz képes megérteni, de ezt a zenét mindig szeretni fogja. Csak hallgatta a muzsikát, Istennel az oldalán, és tudta, hogy otthonra talált.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.
Ki nem vigasztal
meg, mikor megbántottad
az nem is szeret.
Magasból nézve mosolyogni való minden szívfájdalom, bizony sokszor még a magunké is.
A szenvedéstől való félelem rosszabb, mint a szenvedés maga. Egyetlen szív sem szenvedett, ha álmait kereste.
A bánat és szomorúság pillanataiban majd ölellek, ringatlak, átveszem, magamra veszem fájdalmad. Ha sírsz, én is sírok, ha fáj valamid, nekem is fájni fog. Együtt majd megpróbáljuk visszatartani a könnyáradatot, a kétségbeesést, és így együtt járjuk végig az élet rögös útját.
A vigasztalás olyan, mint a timsó: a frissen vágott seb vérzését elállítja, de borotválkozni mégsem lehet vele.
Csak mert nem látunk semmiféle megoldást, még nem jelenti, hogy nincs megoldás. Bízz benne, hogy rendbe jönnek a dolgok, mert ez az élet rendje. Így lesz. Ne feledd, együtt érzek veled, és bármit megtennék érted, hogy melegebben süssön rád a nap újra. Míg elvonul az eső, gondolj rá, van egy biztos ember, akivel megoszthatod szíved terhét, s akinél oltalmat találsz szeretetben.
– Emlékszel, hogy mit mondtál mindig, mielőtt kinyitottuk a szemünket? Ami mindig megvigasztalt?
– Hogy mindegy, mi következik, minden rendben lesz.
Ha létezik vigasz a tragédiában, amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk, akkor az nem más, mint a gondolat, hogy talán mégis jobb ez így.
Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni.
Fordítsd az arcodat a nap felé, és minden árnyék mögéd kerül.