Igazán jól megértette, hogyan érez Grace a könyvei iránt. Ő is hasonló volt fiatalkorában. Minden adandó alkalmat megragadott, hogy elmenekülhessen a fantázia világába, ahol a hősök mindig győzedelmeskedtek. Ahol a démonokat és a gazembereket legyőzték. Ahol az anyák és az apák szerették a gyerekeiket. A történetekben nem volt éhség, nem volt fájdalom. Szabadság volt és remény. Ezekből a történetekből sajátította el a könyörületet és a kedvességet. A becsületet és a tisztességet.
Csüggedt pillanataiban kellett neki a könyv különös hatalma, amely mellesleg világrészek és évszázadok kapuit nyitotta tágra, mellesleg a humor mérhetetlen komolyságával és félisteni bátorságával állt az ember mellé, lényegében pedig nem jóakaratot és vigasztalást nyújtott, hanem erőt adott; szilárd, rádióaktív magja cselekvő szakadatlansággal sugározta a titkot: hogy az élet mégis nagyszabású dolog.
Lassanként megszeretem a titkolózást. Már-már ez az egyetlen dolog, amely ebbe a mai életünkbe némi rejtélyt és csodát lophat be. A legközönségesebb holmi is kedves, mihelyt eldugjuk.
Két módja van a szenvedés elkerülésének. Az első sok mindenkinek sikerül: elfogadni a poklot, oly mértékig beleszokni, hogy már észre sem vesszük. A másik módszer merész, állandó éberséget és tanulást követel: megkeresni és felismerni azt, ami a pokol közepette nem pokol, és lehetővé tenni, hogy fönnmaradjon, teret adni neki.
Soha nem lesz már olyan, mint régen. Más lesz. De ez nem jelenti azt, hogy rosszabb.
A zene más. A zenének van értelme. Aznap éjjel világos, kiismerhető zenét hallott, tele ésszel, humorral, csendes sóvárgással, energiával és reménnyel. A világot sohasem lesz képes megérteni, de ezt a zenét mindig szeretni fogja. Csak hallgatta a muzsikát, Istennel az oldalán, és tudta, hogy otthonra talált.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.
Ki nem vigasztal
meg, mikor megbántottad
az nem is szeret.
Magasból nézve mosolyogni való minden szívfájdalom, bizony sokszor még a magunké is.
A szenvedéstől való félelem rosszabb, mint a szenvedés maga. Egyetlen szív sem szenvedett, ha álmait kereste.
A bánat és szomorúság pillanataiban majd ölellek, ringatlak, átveszem, magamra veszem fájdalmad. Ha sírsz, én is sírok, ha fáj valamid, nekem is fájni fog. Együtt majd megpróbáljuk visszatartani a könnyáradatot, a kétségbeesést, és így együtt járjuk végig az élet rögös útját.
A vigasztalás olyan, mint a timsó: a frissen vágott seb vérzését elállítja, de borotválkozni mégsem lehet vele.
Csak mert nem látunk semmiféle megoldást, még nem jelenti, hogy nincs megoldás. Bízz benne, hogy rendbe jönnek a dolgok, mert ez az élet rendje. Így lesz. Ne feledd, együtt érzek veled, és bármit megtennék érted, hogy melegebben süssön rád a nap újra. Míg elvonul az eső, gondolj rá, van egy biztos ember, akivel megoszthatod szíved terhét, s akinél oltalmat találsz szeretetben.
– Emlékszel, hogy mit mondtál mindig, mielőtt kinyitottuk a szemünket? Ami mindig megvigasztalt?
– Hogy mindegy, mi következik, minden rendben lesz.
Ha létezik vigasz a tragédiában, amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk, akkor az nem más, mint a gondolat, hogy talán mégis jobb ez így.
Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni.
Fordítsd az arcodat a nap felé, és minden árnyék mögéd kerül.
Miért vagy olyan bánatos,
Hol minden szív örűl?
Szemed mutatja, ne tagadd,
Itt sírtál egyedűl.
(…)
Hívnak vidám barátaid,
Mindannyi úgy szeret.
Ha veszteséged még oly nagy,
Köztünk felejtheted.