Azt mondottad, megöltelek: hát kísérts engem! Az áldozatok kísértik gyilkosaikat, úgy hiszem! Tudom, hogy némely lelkek itt bolyonganak a földön. Légy mindig velem… mindegy, milyen alakban… tégy őrültté! De ne hagyj egyedül.

Ez a roskatag börtön az, ami miatt leginkább szenvedek. Már túl soká tartott rabságban. Alig várom, hogy kiszabaduljak egy fényes, boldog világba, és ott maradhassak mindörökké, hogy ne csak könnyeimen át láthassam, és ne csak egy fájó szív falai mögül sóhajtozzam utána, hanem vele lehessek és benne, mindörökké.

Te magamra hagysz, én pedig örökre ott maradok. Jövő tavasszal majd megint arra vágysz, hogy itt legyek veled ebben a házban. És ha visszaemlékezel erre a napra, rájössz, hogy boldog voltál.

A jó szív megszépíti az arcot, fiacskám. És a rossz a legcsinosabb pofikat is csúfabbá teszi a csúfnál.

Észrevetted azt a két barázdát a homlokodon, és hogy a vastag szemöldök középen lekonyul, ahelyett, hogy fölfelé ívelne? És alattuk azok a fekete csillogó démonok mélyen megbújnak gödrükben, és sunyin leselkednek kifelé, ahelyett, hogy bátran kitárnák ablakukat a világra? Tanuld meg elsimítani a komor ráncokat, nyíltan fölemelni a pilláidat, és bizakodó ártatlan angyalokká változtatni a fekete démonokat, akik nem gyanakszanak és kétkednek folyton, hanem mindenkiben barátot, nem pedig rögtön ellenséget látnak. Az arckifejezésed ne legyen olyan, mint a gonosztevőé, aki tudja, hogy kiérdemelte a csapásokat, mégis az egész világot, nem csak a szenvedései okozóját gyűlöli.

Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem. Így hát ne beszélj arról, hogy leválunk egymástól; ez lehetetlen.