A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? (…) Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol.
Pilinszky János
Egy ember élete nagyrészt figyelmének története. Ha két pillantás valóban találkozik: rendszerint döntő pillanat. Szinte kivédhetetlen, hogy szerelem vagy barátság szülessék belőle. Boldog karambol.
Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.
Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk.
Ha megszültél, most nézz szemembe,
ha szeretsz, most meghallanád,
mit én már mindörökre hallok:
a távozó sereg zaját.
A karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.
A „felnőttek” általában lehetetlenül gazdálkodnak az idővel. Örökös várakozásban élnek, múlt és jövő szakadékában. Egyre várnak valamit (hol ezt, hol azt), mígnem elérkezik haláluk órája. Nem így a gyerekek. Ők egy szabad órába, egy délutánba, egyetlen percükbe is életük egészét ömlesztik bele, ahogy csak a nagyon gazdagok tudnak és mernek költekezni. (…) Míg a gyermekkort kinőjük, e lelki gyermekséget halálig megőrizhetjük.
Boldogtalan a pillanat, mikor
fölfedezi az árva önmagát,
s arra gondol, hogy másnak is
fontos lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.
Jézus tettei és szavai ékesen bizonyítják, hogy a bűnt mindenkor el kell utasítanunk, viszont a bűnöst szeretnünk kell.
Amikor valóban megbocsátunk valakinek: elfelejtjük, amit ellenünk elkövetett.
Fogódzanék akárkibe,
de nem lesz soha senkije;
szeméből, mint gazdátlan ág,
kicsüng a pusztuló világ.
Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jótékonyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények találkoztak.
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
A világ nem azonos Istennel, csupán teremtménye Istennek, ezért jelenhetett meg benne a bűn, a szeretet hiánya, ez a sötét és nyomasztó árnyék.
A restséggel szemben egyedül az igazság szakadatlan keresése lehet hatásos. Mivel egyedül ez biztosíthatja, hogy fölismerjük, mit is kell tennünk, s hogy valóban meg is tegyük, amit egyszer felismertünk. Minden egyéb tevékenység lényege szerint restség, aktív vagy passzív elodázása annak, aminek elvégzésére megszülettünk.
1921. november 27. — 1981. május 27.
magyar költő