– Emlékszel, hogy mit mondtál mindig, mielőtt kinyitottuk a szemünket? Ami mindig megvigasztalt?

– Hogy mindegy, mi következik, minden rendben lesz.

Lenyűgöző találmánynak tartom az ajtókat. A határtalan képzelőerő bejáratát jelképezik. Mielőtt kinyitnánk egy ajtót, addig a végtelen lehetőségek tárháza rejtőzik mögötte. És csak mikor kinyitjuk, akkor válik valóra.

Nem győzhetlek le, ahogy te sem, engem. Újrakezdhetnénk, de végül úgyis ide lyukadnánk ki.

A sakkban nincs segítségkérés. Ettől szép ez a játék. A korábbi döntéseink által meghatározott lépések halmazának rabjai vagyunk. Minden döntés drámaian megváltoztattja a lehetőségeinket. Nincs biztosítókötél, nem avatkozhat be külső erő. A sakk két ellenfél tiszta küzdelme. Vagy ebben az esetben…eggyé.

Mindennap pusztítjuk önmagunkat. Kiretusáljuk a hibáinkat, átszerkesztjük amit utálunk magunkban és módosítjuk, amit mások gyűlölhetnek. Rendezzük az identitásunkat…megfaragjuk, leszűrjük.

Az egész élet csak esés. Mi más lehetne? Végig a sötétben kell tapogatóznunk. Nem tudunk felállni, botladozunk. Jó irányba kell botladoznunk, így juthatunk előre.

Csupa elit csoport. A céljuk, hogy irányítsanak. Dílerek, akik rászoktatják az embereket a reményre. A követőik meg gyenge drogfüggők, kell nekik a sok lószar, az termeli a tudatlanság dopaminját. Függők, és félnek az igazságtól, hogy a rend illúzió, akárcsak a hatalom. Hogy egyik vallás sem több, élősködő agyféregnél. Megosztanak minket, mert így a markukban tarthatnak.

Honnan tudjuk, hogy mi irányítunk? Hogy nem csak simán a legjobbat hozzuk ki abból, ami jön és ez minden? Hogy nem két szar opció közül kell folyton választanunk?