Köszönöm, hogy beléptél az életembe, és örömet szereztél nekem, köszönöm, hogy szerettél, és elfogadtad az én szeretetemet. Köszönöm az élményeket, az emlékeket, amelyeket életem végéig féltő gonddal megőrzök. És főleg köszönet illet, amiért megmutattad nekem, hogy eljön az idő, amikor elengedhetlek.

Annyi mindent szeretnék neked mondani, de nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek? Vagy hogy a veled töltött napok voltak a legboldogabbak életemben? Vagy, hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta megismertelek, arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk? (…) Tudom, hogy mostantól ezerszer újra át fogom élni az együtt töltött napokat. Hallani fogom a nevetésedet, látni fogom az arcodat, és érezni fogom, ahogy megölelsz. Mindez hiányozni fog, jobban, mind képzelnéd.

Újból könnyes búcsút vettünk egymástól, de ez már nem olyan volt, mint egy évvel korábban. Megnyugtató lenne arra fogni mindezt, hogy már kezdtünk hozzászokni a búcsúzkodáshoz, vagy hogy felnőttebbé váltunk időközben, de (…) tudtam, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozott köztünk.

Búcsúzóul megcsókoltuk egymást. Szorosan átöleltem, és a fülébe súgtam, hogy szeretem, majd nagy nehezen elengedtem. (…) Az a rossz érzésem támadt, hogy a kapcsolatunk kezd egy búgócsiga mozgására hasonlítani. Amikor együtt voltunk, gyönyörűen pörgött, és szinte érezni lehetett a gyermeki örömöt, amelyet okozott – de amikor elváltunk, a pörgés elkerülhetetlenül lassulni, végül bizonytalanul imbolyogni kezdett. Tudtam, hogy meg kell találnom a módját, nehogy végül felbukjunk.

Tudom, hogy ha olvasod ezt a levelet, ez azt jelenti, hogy én már eltávoztam az élők sorából. Nem tudhatom ugyan, mennyi idő telt el azóta, de remélem, hogy képes leszel túltenni magad rajta, és már kezded kiheverni a történteket. Tudom, hogy a helyedben nagyon nehéz lenne nekem, de azt is tudnod kell, hogy mindig is hittem: kettőnk közül te vagy az erősebb. (…) Őszintén szeretlek. Én voltam a legszerencsésebb fickó ezen a világon azóta, hogy te beléptél az életembe. Darabokra törne a szívem, ha megtudnám, hogy többé már nem vagy képes a boldogságra. Kérlek, próbálj meg boldog lenni ismét! Kérlek, tedd meg ezt nekem… Találj magadnak valakit, aki boldoggá tehet. Lehet, hogy nehéz lesz, és most talán úgy érzed, ez lehetetlen, de én azt szeretném, ha mégis megpróbálnád.

Bármilyen elképzelhetetlennek tűnik is, tovább lehet lépni, és idővel a gyász… egyre kevésbé fáj. Talán soha nem múlik el teljesen, de egy bizonyos idő elteltével már nem olyan megsemmisítő.

– Erősebb vagy, mint gondolnád, de csak ha te magad akarod.
– Nem könnyű.
– Persze hogy nem, de meg kell értened, hogy nem az érzéseidről beszélek. Azokon nem lehet uralkodni. Később is fogsz sírni, később is lesznek pillanatok, amikor úgy érzed, nem megy tovább. De úgy kell tenned, mintha ez nem így volna. Az ilyen időszakokban az egyetlen, amit uralni lehet, azok a tettek.

Minden utazás egyszeri és megismételhetetlen. Még ha ugyanoda megy is az ember, és ugyanazokkal találkozik, akkor sem lesz ugyanaz az élmény. Nem érezném ugyanazt. Számomra ez az utazás lényege. Emberekkel találkozni, megtanulni nemcsak elfogadni egy másik kultúrát, hanem élvezni is; úgy venni részt benne, mintha helybéli lennék, és úgy reagálni mindenféle benyomásra.

Azért fáj most annyira a búcsúzás, mert lelkünk összeér. Talán eddig is így volt, és így lesz a jövőben is. Lehet, hogy ezelőtt már ezer életünk volt, és mindegyikben találkoztunk. És lehet, hogy mindegyikben ugyanaz volt az oka szétválásunknak. Ez azt jelenti, hogy a mostani búcsú búcsú az elmúlt tízezer évtől, és talán a jövő előjátéka.