Ha halálom akármilyen
Kis közjónak javára volna,
Meghalnék, meg én, Istenem:
Mi szükség ilyen elbukottra?
De az én sorsom élve-halva
Ifjat és vént, senkit se sért:
Hegyek se előre, se hátra
Nem mozdulnak egy koldusért.
François Villon
1431. - 1463.
a reneszánsz virágkorának világszerte legismertebb, legnépszerűbb és legszubjektívebb francia költője
François Villon idézetei az élet mulandóságáról, bűnről és emberi szenvedélyekről szólnak. Gondolatai nyers őszinteséggel tárják fel az emberi lét ellentmondásait, miközben mély érzelmi hatást keltenek.
Siratom ifjúságomat,
Melyben oly sokat hergelődtem,
S mely, hogy a vénség rámszakad,
Elrejtőzött a tűnt időben.
Ellovagolt? Gyalog szökött? Nem!
Jaj, hogyan hát? Ki tudja! – Hopp,
Csak úgy elrepűlt észrevétlen
S kincseiből mit sem hagyott.
Tanultam volna, ó, Egek,
Ifjúságom bolond korában,
Ízlett volna a becsület,
Volna most házam, puha ágyam!
De én? Az iskola megett
Csavarogtam, bitang fiú…
Ezt írva, most majd megreped
A szívem, olyan szomorú.
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Vig dáridó bennem a bosszuság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.
Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Korai tűz korán ellobog –
Szépek voltunk és ostobák!
Férfi s nő: ez a sorsotok.
Ha ifjan rossz is valaki,
Meg kell bocsátani neki –
Megérleli szivét az élet!
Ki hát bűnöm emlegeti,
Azt szeretné, hogy meg ne érjek?
Éhségében gyilkol a vad,
Embert bűnbe a kényszer űz.
Az ég a tóban ma oly zöld és sápadt,
s a fák körötte fejlehajtva állnak,
mint keresztfák alján a Máriák.
A nap leszállt már túl a nádason,
s hozzá a varjak fenn az ágason
kárognak holmi koldus-áriát.
Nem félek többé, s a halállal ketten
régen vagyunk már pertucimborák.
Ki béketűrő, s mindig jóra kész,
Annak börtön csupán e földi élet.
És aki részegen röhög
még ifjúsága idején,
akárhogy zúzott és törött,
majd megfontolt lesz, mire vén.
Bűnös vagyok, tudom, de Isten
nem a halálomat akarja,
hanem, hogy megtérni segítsen,
s éljek a jó úton haladva.
Szükségből bont törvényt az ember,
s a farkast is mi hajtja? Éhség.
Nem mozdulnak el a hegyek
soha a szegények miatt.
Hercegnő, halljad, ez, amit beszéltem:
egymástól nem lesz idegen a vérünk,
a szívemet a szívedért cserélem,
s ez az, amiért ketten együtt élünk.
Figyeljetek a szavaimra,
csak ezt mondom végezetül:
homokos föld mindent beinna,
mély kútba minden elmerül,
a pénzed hamar elrepül,
nem lesz belőle úgyse kastély,
mert régi dolog, hogy ebül
vész el, amit ebül szereztél.
Egész bölcs nem vagyok, azonban
nem is vagyok bolond egészen.
Engem pedig csak az itélhet,
ki bűnbe sohasem jutott.
Hogy sokat szerettem, igaz,
s szeretnék ma is szívesen,
de szívem búsul, és csikasz
gyomrom is korog üresen.
