Nem az rendített meg engem, hogy hazudtál nekem, hanem, hogy többé nem hiszek neked.
Friedrich Nietzsche
1844. július 30. — 1900. augusztus 25.
német filozófus
Szeretni akarni: ez annyi, mint késznek lenni a halálra is.
Ki túl soká kíméli magát, azt végül a kímélet betegíti meg.
A világ gonoszságára Istennek egyetlen mentsége van -, hogy nem létezik.
Mikoron azonban Zarathustra egyedül maradt, im-ígyen szóla szívéhez: “Vajon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott volna arról, hogy isten meghalt?!”
Az asszonyok nagyon könnyen kötnek barátságot egy férfival, de hogy az fennmaradhasson, egy kis fizikai ellenszenv is kell segítségül.
Rabszolga vagy? Úgy nem lehetsz barát. Zsarnok vagy? Úgy nem lehetnek barátaid.
A jó barátok hiányából irigylésre vagy gőgre lehet következtetni. Némely ember csak annak a szerencsés körülménynek köszönheti barátait, hogy nincs alkalma az irigységre.
A szerelem vak, a barátság pedig behunyja a szemét.
Megszámlálhatatlan lény ment tönkre, akik másként gondolkodtak és döntöttek, mint ahogy most mi gondolkodunk.
Még mindig a legműveltebbek kiváltsága annak ismerete például, hogy az embernek idegrendszere van (nem pedig “lelke”).
A kereszténység mindent megtett a kör bezárása érdekében, és már a kételyt is bűnnek nyilvánította. Ész nélkül, mintegy a csoda erejével kell a hitbe vettetnünk és úgy úsznunk benne, mintha a legtisztább és legvilágosabb, legegyértelműbb elemben lubickolnánk: ha a szárazföldet kutatnánk tekintetünkkel, már a gondolat is, hogy esetleg nem csak úsznunk kellene, kétéltű természetünk legfinomabb jelentkezése – már önmagában is bűnnek számítana! Jegyezzük meg, hogy ekképp ki van zárva a hit megindoklása és az eredetén való minden gondolkodás, mert ez bűnös dolog. Vakságot akarnak, mámort és örök énekszót ama habok fölött, amelyekben az ész megfulladt!