Az évek múlásával megértettem, Emmának volt a legnehezebb dolga mindannyiunk közül, az ő helyzete volt a legbonyolultabb, ráadásul ő volt a legfiatalabb is. A világ egyik leghíresebb – és az én szememben az egyik legnagyszerűbb – nője vált belőle, bàr a kívülálló hajlamos csak az ünnepelt sztárt látni, és nem gondolni bele, micsoda kihívásokkal jár ez az élet. Amikor az egész elkezdődött, Emna nem volt még tizenkét éves, mint én, sem tíz, mint Daniel. Csak kilenc volt. Ez pedig óriási különbség. Azelőtt sohasem járt még forgatáson, és a gyerekfőszereplők közül ő volt az egyedüli lány.
Ha tudok másoknak segíteni, abból én is erőt merítek. Ha viszont állandóan a magam szerencsétlenségével foglalkoznék, ellepne az önsajnálat, nem jutnék túl a nehéz időszakokon.
Az édesanyám az egész életét nekem szentelte. Olyan áldozatokat hozott, amit szavakkal nehéz kifejezni – gyakran éhesen feküdt le, csak hogy én ehessen. Nem volt pénzünk, de ő fáradhatatlanul dolgozott – a hét minden napján, éjszakánként is, mint bejárónő –, csak hogy megvehesse nekem az első futballcipőmet, hogy valóra válthassam az álmom: focistává válni. Minden, amit elértem, minden sikerem, az ő rendíthetetlen szeretetének és áldozatainak köszönhető. Mindent neki köszönhetek. Amíg élek, mindig velem lesz. Már mindent megkapott, amit adhatok, de ami még fontosabb: ő az én menedékem, az erőm, és a legnagyobb áldás az életemben.
Küzdöttem a fehérek elnyomása ellen és küzdöttem a feketék elnyomása ellen. Egy demokratikus és szabad állam képe lebegett mindig a szemem előtt, amelyben mindenki harmóniában él együtt és mindenkinek egyenlő lehetőség adatik meg. Remélem, meg fogom élni ennek az eszmének a megvalósulását, de ha szükséges, kész vagyok meghalni érte.
A büntetésem legkorábbi időszakától kezdve egyetlen szilárd elvhez tartottam magam: mély meggyőződésemmé vált, hogy csak akkor vagyok képes túlélni ezt a poklot, ha tudatosan megőrzöm az önbecsülésem, ha soha nem hagyom, hogy elvegyék a méltóságomat, egyetlen tulajdonomat, amim maradt, bármi is történjen.
A futás nem holmi varázsbab, és nem várhatom el tőle, hogy hozzászoktasson az élet valódi szomorúságához. Tisztában vagyok vele. Az életem nehéz időszakaiban azonban – anélkül, hogy tudatában lettem volna – végül mégiscsak szert tettem egyfajta küzdőszellemre, amely mindennap a segítségemre volt, amióta csak ott találtam magam a padlón, és azon tanakodtam, vajon fel tudok-e még egyszer állni onnan. Segített kikecmeregnem a saját készítésű kalitkámból; új feladatokra, új tapasztalatokra, igaz szeretetre, és olyasfajta optimizmusra meg önbizalomra sarkallt, ami által több lehetek egy szorongástól béna nőnél. Új identitásra tettem szert általa, amely immár nem a veszélyt és a rettegést látta mindenekelőtt. Talán nem túlzás azt állítani, hogy kifutottam a lelki nyomorúságból.
Minden, amit elértem, a nagy önbizalom és siker iránti elszántságom eredménye. Fel kellett állnom a padlóról, és nagyon keményen kellett dolgoznom, hogy visszataláljak az életbe. Amikor munkát kerestem Hollywoodban, addig küzdöttem, amíg meg nem kaptam az állást, aztán a következőt, és így tovább. Remélem, hogy sokan visszatekintenek az életemre, és látják, hogy a kemény munka és az ambíció milyen messzire vihet.















