Ha egész évben nem vagyunk jelen a saját életünkben, akkor nyáron sem leszünk jelen, bárhova utazzunk is hozzá.
Tapolyai Emőke
klinikai és pasztorálpszichológus
Tapolyai Emőke idézetei az önismeret, a lelki gyógyulás és az emberi kapcsolatok mélyebb megértéséről szólnak. Gondolatai empatikus és inspiráló módon segítenek közelebb kerülni önmagunkhoz, és tudatosabban megélni az élet kihívásait.
Vannak a szenvedésnek olyan formái, amelyben egyetlen dolog képes megtartani minket: annak tudata, hogy Isten szeret. Ami megdöbbentő, hogy az ebben való gyökerezés, az Isten szeretetével való telítettség nemcsak megtart, hanem jellemet formál, életet áraszt.
Szülőnek lenni egyszerre áldás és kihívás. Hatalmas lehetőség, melyben mi magunk is fejlődhetünk, sőt talán végre egészen felnőhetünk – hiszen csak úgy húzhatjuk a gyermekeinket felfelé, ha mi magunk is feljebb jutunk.
Először bele kell szeretni az éltető gyümölcs ízébe ahhoz, hogy fát akarjunk ültetni, és vállaljuk a gondozását, metszését, locsolását.
Keressük a lelki társunkat, de nem vagyunk hajlandóak ezért évtizedeket küzdeni, pedig a lelki társak nem születnek, hanem formálódnak – évtizedeken keresztül, mint a cseppkőbarlang cseppkőoszlopai.
A reménykedő ember aktív. Tervez, mer álmodni. Beadja a jelentkezését egy iskolába; pályázik egy állásra; szóba áll valakivel, akit vonzónak talál; kibékül azzal, akivel ugyan összeveszett, de akivel vágyik a kapcsolatra. A reménykedő ember épít.
Tiszteld önmagadat, az életedet, szeretteidet, kapcsolataidat, és táplálkozz azzal, ami éltet!
Mindannyiunkban élnek olyan alapvágyak, amelyek sérültek és megoldatlanok. Vágyunk arra, hogy biztonságban legyünk, hogy szeretve legyünk, hogy fontosak legyünk, és érezzük azt, hogy számítunk. Vágyunk arra, hogy elfogadjanak, csodáljanak, értékeljenek minket azért, akik vagyunk. Vágyunk a tiszteletre, a megértésre, az elismerésre azért, amit tettünk. Vágyunk arra, hogy valahová tartozzunk. Ezek mind bennünk élnek – ezek nem lelki defektusok, nem is bűnök, bálványok vagy gyengeségek, hanem emberéletünk természetes velejárói.
Rettegünk, hogy el ne veszítsük a függetlenségünket azáltal, hogy odaadóan szeretünk. Rettegünk, hogy a mérleg felénk eső serpenyőjébe kevesebbet ne kapjunk. Félünk, hogy el ne fogyjunk, ezért inkább nem is adunk.
A harmónia, a belső összhang valójában életünk egyik legmunkásabb belső állapota. Az az állapot, amelyet nem elérünk, hanem amelyért újra és újra megküzdünk. Ez a világítótorony csigalépcsője, ahol lihegve, küzdve, folyamatosan megyünk feljebb és feljebb. Ahhoz, hogy segíteni tudjunk másoknak, elsősorban nekünk magunknak kell stabilizálódnunk, megerősödnünk, belső összhangra jutnunk.
A kérés és az elfogadás a belső stabilitás jele, amely azt üzeni: nem félek attól, hogy alárendelt leszek. Embernél azért nem, mert belül érett vagyok, és nincs szükségem bizonygatásra. Istennél azért nem, mert tudom, hogy valóban alárendelt vagyok – de ez nem veszélyt, hanem a legnagyobb biztonságot jelenti.
A hit lényege: ha mindent elveszítek is, akkor is Istené vagyok. Egy életre, örök életre.
Nem a nagy napokért kellene küzdenünk, hanem az áldott pillanatokban elmerülnünk.
A „miértek” helyett „hogyanokat” kellene kérdeznünk. Érdemes lenne kiírni hűtőnk ajtajára, hogy ez csak egy megoldandó feladat, semmi több! A legtöbb kérdés, amitől szorongunk, nem éri meg a rengeteg aggódást, a rengeteg újratervezést, a fantáziánk kismillió variációját, hogy milyen dráma következhet abból, ha nem jól döntök.
A hála a szorongás egyik legjobb ellenszere. Amikor hálát adunk, endorfin szabadul fel a szervezetben. Az endorfin, a „boldogsághormon” csökkenti a fizikai fájdalmat, oldja a szorongást, veszélyhelyzet vagy egyéb stressz esetén lelkesültségérzettel tölt el. Amikor őszintén átélem a hálát, szabaddá válok a helyzet görcsétől. A hála rugalmassá tesz, függetlenné a körülményeimtől.
Olyan világban élünk, amelyben a türelem és a kitartás nem éppen a legnépszerűbb erények közé tartozik. Az azonnalok korát éljük.
Milyen lenne, ha lázadnánk, Ha ellentmondanánk a tömegnyomásnak? Milyen lenne, ha megélnénk a pillanatot? Ha nem vennénk elő a kamerát, csak beszélgetnénk? Ha nem fényképeznénk le a közös vacsorát, csak kóstolgatnánk az ételt és beszélgetnénk az ízekről, vagy arról, ami eszünkbe jut? Milyen lenne, ha megélnénk életünket, megélnénk kapcsolatainkat archiválás helyett?
Nem minden szónak van helye a lelkünkben, ezért néha bölcs dolog megszűrni a hallottakat, hiszen mi állunk a gondolataink őrbástyáján.
Néha érdemes megnéznünk azt, hogy ki mondja azt, amin őrlődöm. […] Érdemes megkérdezni, hogy ez az ember mennyit tud rólam? Mennyire ismer engem, mennyire szeret? Mennyire az én fejlődésemre vagy a kapcsolatunk fejlődésére törekszik? Hiteles? Példa előttem? Íme egy egyszerű kérdés, ami jó mérce lehet: ki mondja?
A hála – annak meglátása, hogy Isten miképp állt mellettem a sötétség óráiban – elindítja azt a folyamatot, hogy elégedetten viszonyuljak a jelenemhez, és bizalommal kapaszkodjak bele Istenbe a jövőmet illetően is.
