Nagy kihívás és próbatétel adni, odafigyelni, nem beolvasni, megbocsátani, nem felhánytorgatni, dicsérni és megköszönni, mosolyogni, kedvesen válaszolni.
Tapolyai Emőke
klinikai és pasztorálpszichológus
Tapolyai Emőke idézetei az önismeret, a lelki gyógyulás és az emberi kapcsolatok mélyebb megértéséről szólnak. Gondolatai empatikus és inspiráló módon segítenek közelebb kerülni önmagunkhoz, és tudatosabban megélni az élet kihívásait.
A fejlődés itt indul, amikor vállalom a cél érdekében azt is, ami nem esik jól.
A félelem döntésre kényszerít minket: bizakodunk és cselekszünk – vagy átadjuk magunkat a félelmeinknek? Az az ember is dönt, aki nem lép. A félelem mellett dönt.
Ha egész évben nem vagyunk jelen a saját életünkben, akkor nyáron sem leszünk jelen, bárhova utazzunk is hozzá.
A remény, a jövőbe vetett bizalmunk visz tovább bennünket a bizonytalanban is, az elképzelhetővel és az emberivel szemben. Ahol a képességeink véget érnek, ott kezdődnek a csodák.
A reménynek nem a reménytelenség az igazi ellentettje, hanem a félelem. Hiszen a félelem az, ami kioltja a reményt, a félelem uralkodik abban a szívben, amelyik nem tud remélni. A sebzett ember attól fél, hogy a sebei megismétlődnek.
Nem az vagy, akinek a küzdelmeid miatt hiszed magad! Nem vagy egyenlő nyomorultságoddal és sebzettségeddel! Nem vagy egyenlő próbatételeiddel! Nem vagy egyenlő a veszteségeiddel! Nem vagy egyenlő a terhekkel, amelyeket hordozol! Nem vagy egyenlő a tehetetlenségeddel! A paradicsomon kívüli világ része vagy, de nem vagy egyenlő szenvedéseiddel!
Vannak a szenvedésnek olyan formái, amelyben egyetlen dolog képes megtartani minket: annak tudata, hogy Isten szeret. Ami megdöbbentő, hogy az ebben való gyökerezés, az Isten szeretetével való telítettség nemcsak megtart, hanem jellemet formál, életet áraszt.
Szülőnek lenni egyszerre áldás és kihívás. Hatalmas lehetőség, melyben mi magunk is fejlődhetünk, sőt talán végre egészen felnőhetünk – hiszen csak úgy húzhatjuk a gyermekeinket felfelé, ha mi magunk is feljebb jutunk.
Először bele kell szeretni az éltető gyümölcs ízébe ahhoz, hogy fát akarjunk ültetni, és vállaljuk a gondozását, metszését, locsolását.
Keressük a lelki társunkat, de nem vagyunk hajlandóak ezért évtizedeket küzdeni, pedig a lelki társak nem születnek, hanem formálódnak – évtizedeken keresztül, mint a cseppkőbarlang cseppkőoszlopai.
A reménykedő ember aktív. Tervez, mer álmodni. Beadja a jelentkezését egy iskolába; pályázik egy állásra; szóba áll valakivel, akit vonzónak talál; kibékül azzal, akivel ugyan összeveszett, de akivel vágyik a kapcsolatra. A reménykedő ember épít.
Tiszteld önmagadat, az életedet, szeretteidet, kapcsolataidat, és táplálkozz azzal, ami éltet!
Mindannyiunkban élnek olyan alapvágyak, amelyek sérültek és megoldatlanok. Vágyunk arra, hogy biztonságban legyünk, hogy szeretve legyünk, hogy fontosak legyünk, és érezzük azt, hogy számítunk. Vágyunk arra, hogy elfogadjanak, csodáljanak, értékeljenek minket azért, akik vagyunk. Vágyunk a tiszteletre, a megértésre, az elismerésre azért, amit tettünk. Vágyunk arra, hogy valahová tartozzunk. Ezek mind bennünk élnek – ezek nem lelki defektusok, nem is bűnök, bálványok vagy gyengeségek, hanem emberéletünk természetes velejárói.
Rettegünk, hogy el ne veszítsük a függetlenségünket azáltal, hogy odaadóan szeretünk. Rettegünk, hogy a mérleg felénk eső serpenyőjébe kevesebbet ne kapjunk. Félünk, hogy el ne fogyjunk, ezért inkább nem is adunk.
A harmónia, a belső összhang valójában életünk egyik legmunkásabb belső állapota. Az az állapot, amelyet nem elérünk, hanem amelyért újra és újra megküzdünk. Ez a világítótorony csigalépcsője, ahol lihegve, küzdve, folyamatosan megyünk feljebb és feljebb. Ahhoz, hogy segíteni tudjunk másoknak, elsősorban nekünk magunknak kell stabilizálódnunk, megerősödnünk, belső összhangra jutnunk.
A kérés és az elfogadás a belső stabilitás jele, amely azt üzeni: nem félek attól, hogy alárendelt leszek. Embernél azért nem, mert belül érett vagyok, és nincs szükségem bizonygatásra. Istennél azért nem, mert tudom, hogy valóban alárendelt vagyok – de ez nem veszélyt, hanem a legnagyobb biztonságot jelenti.
A hit lényege: ha mindent elveszítek is, akkor is Istené vagyok. Egy életre, örök életre.
Nem a nagy napokért kellene küzdenünk, hanem az áldott pillanatokban elmerülnünk.
A „miértek” helyett „hogyanokat” kellene kérdeznünk. Érdemes lenne kiírni hűtőnk ajtajára, hogy ez csak egy megoldandó feladat, semmi több! A legtöbb kérdés, amitől szorongunk, nem éri meg a rengeteg aggódást, a rengeteg újratervezést, a fantáziánk kismillió variációját, hogy milyen dráma következhet abból, ha nem jól döntök.
Mások ezeket keresték még
Tapolyai Emőke idézetek – önismeret, lelki fejlődés és emberi kapcsolatok
Tapolyai Emőke pszichológus, író és előadó, aki munkásságában az önismeret, a lelki egészség és a személyes fejlődés kérdéseivel foglalkozik. Gondolatai közérthető formában közelítik meg az emberi működés összetett témáit, ezért sokan találnak bennük útmutatást a mindennapi élet kihívásaihoz.
A Tapolyai Emőke idézetek gyakran a belső erőforrások felfedezéséről, a veszteségek feldolgozásáról és az egészséges kapcsolatok kialakításáról szólnak. Üzenetei arra hívják fel a figyelmet, hogy a változás alapja az önmagunkkal való őszinte találkozás, valamint a saját érzéseink és szükségleteink megértése.
Ez a gyűjtemény azoknak szól, akik szeretnének tudatosabban élni, fejlődni és mélyebb kapcsolatot kialakítani önmagukkal vagy másokkal. Tapolyai Emőke gondolatai egyszerre nyújtanak támogatást, inspirációt és új nézőpontokat az élet különböző helyzeteiben.
Az itt összegyűjtött idézetek segítenek jobban megérteni a lelki folyamatokat, és emlékeztetnek arra, hogy a nehézségek gyakran a növekedés lehetőségét is magukban hordozzák.



