Minden színész hoz valamit saját magából a szerepbe, saját élete mozzanataiból dolgozik, és azokból épít fel valami mást.
Tom Felton
1987. szept. 22. -
angol színész, énekes
Ha ma valaki a színészetről kérdez, mindig ugyanazt a tanácsot adom neki. Legyen játékos, sőt gyerekes. Szakítsa el magát a felnőttek fárasztó elemzéseitől. Felejtse el a fogalmakat, hogy jó és rossz. Ez a mantra nekem mindig segít.
Az évek múlásával megértettem, Emmának volt a legnehezebb dolga mindannyiunk közül, az ő helyzete volt a legbonyolultabb, ráadásul ő volt a legfiatalabb is. A világ egyik leghíresebb – és az én szememben az egyik legnagyszerűbb – nője vált belőle, bàr a kívülálló hajlamos csak az ünnepelt sztárt látni, és nem gondolni bele, micsoda kihívásokkal jár ez az élet. Amikor az egész elkezdődött, Emna nem volt még tizenkét éves, mint én, sem tíz, mint Daniel. Csak kilenc volt. Ez pedig óriási különbség. Azelőtt sohasem járt még forgatáson, és a gyerekfőszereplők közül ő volt az egyedüli lány.
Senki ne értsen félre: színészként dolgozni egy forgatáson mindenképpen jobb, mint iskolában lenni. Ám tapasztalataim szerint a valóság más, mint ahogyan a legtöbben elképzelik.
Tisztában vagyok vele, hogy szerencsés életem van. Mindig hálával és büszkeséggel gondolok majd azokra a filmekre, amelyek ennyi lehetőséget adtak nekem. És még büszkébb vagyok a rajongókra, akiknek köszönhetően a varázslóvilág lángja fényesebben ragyog, mint valaha. És igyekszem mindennap emlékeztetni magamat arra, milyen szerencsés vagyok, hogy ez az én életem. Az én életem, amelynek középpontjában a szeretet, a család és a barátság állnak. Tudom, hogy a Harry Potter-történetek egyik legnagyobb tanulsága éppen ezeknek a fontossága. És ez a felismerés tesz valóban gazdag emberré.
Akár jó, akár rossz szájízt hagyott bennünk a forgatás élménye, egy különleges és egyedi szakasz véget ért, és sohasem hozhatjuk vissza. Az évek során aztán megtanultam, hogy ez bizony nem lesz könnyebb, különösen egy olyan horderejű projekt esetében, mint a Harry Potter.
Ha a rehabilitáció nem jelent egyebet, mint saját magunkra fordított időt, akkor hogy is ne lenne hasznosan eltöltött idő?
Senki sem tudja – és nem is tudhatja meg soha –, milyen Daniel Radcliffe bőrében lenni. Nincs egyetlen ember sem az egész Potter-projektben, akire nagyobb nyomás nehezedett volna, mint rá. Attól a pillanattól fogva, hogy kiválasztották a szerepre, soha többé nem lehetett teljesen mugli gyerek.
Nem vagyok egyedül ezekkel az érzésekkel. Ahogy mindannyiunkkal előfordul, hogy életünk egy bizonyos szakaszában fizikai rendellenességeket tapasztalunk, úgy mentális rendellenességek is jelentkezhetnek mindenkinél. Nincs ebben semmi szégyellnivaló.
Biztosan mindenki ismer szokványos tinédzsereket. Sokan maguk is azok. Jól tudjuk, hogy ha valakit furának könyveknek el, az bizony nem jó. Szóval igen, hidrogénszőke hajammal és a suliból való rendszeres hiányzásaimmal egyáltalán nem volt menő Dracónak lenni. Az iskola folyosóján sokak szemében én voltam a Harry Potter Seggfeje. A Seprűnyeles Rohadék.
Annak idején még rikító szőke hajammal is simán végigmehettem az utcán anélkül, hogy felismertek és utánam kiáltottak volna. Ez most már nehezebb. A sorozat mintha évről évre egyre népszerűbbé válna, és nemigen találok rá magyarázatot. A legfőbb oka talán az eredeti történet zsenialitása lehet. Az akkortájt született mesék nagy részével ellentétével a Harry Potter-könyveket és -filmeket nemzedékről nemzedékre adják tovább. Azon kevés kulturális értékek közé tartozik, amelyek összekötik a tizenhárom éveseket a harmincévesekkel.
Sokszor eszembe jut ez a székes eset most, hogy Alan elment. És persze nem csak ő. Richard Harris, John Hurt, Helen McCrory… a Harry Potter-filmek sok színésze nincs már velünk, és a lista kérhetetlenül bővül. Kisebb pokoljárással ér fel, ha rájuk gondolok, hiszen most, felnőttkorba érve kezdem megérteni, milyen hatással voltak rám, és milyen ragyogó példával szolgáltak.
Most, idősebb fejjel, azt kívánom, bár köszönetet mondhatnék ennek a sok színésznek, akik ma már nincsenek köztünk, mindenért, amit értünk tettek. Példamutatásukkal tanítottak alázatra és a humorérzékünk megőrzésére, és ezért örökké hálás leszek nekik.
Az egyetlen igazi fizetőeszköz az életben a hatás, amit a körülöttünk lévőkre gyakorolunk.
Draco egy sötét, bántalmazó család terméke, míg én szerető családból származom.
Van egy bizonyos fajta gyerek, akiben, ha a tanár rászól, hogy maradjon csendben, fellobban a csintalanság szikrája, és azt hiszem, bennem az átlagnál egy kicsit több volt ebből a szikrából.
Azt mondják, akkor tanulunk a leghatékonyabban, ha élvezzük. Én pedig szinte észre sem vettem, és egyre inkább így dolgoztam.
Én nem Draco vagyok, Draco pedig nem Tom Felton. A kettőnk közti határvonal azonban nem fekete-fehér. Sokkal inkább a szürke árnyalatai alkotják.
Könnyű sütkérezni a napon, de az esőt már nehezebb élvezni. Pedig az egyik nem létezhez a másik nélkül. Az időjárás folyton változik. A szomorúság és a boldogság érzése is ugyanannyi mentális képernyőidőt érdemel.
Mindig is Harry volt az etalon, a szilárd talaj, a megbízható karakter. Ilyennek is kellett lennie ahhoz, hogy mi, többiek táncolhassunk körülötte. Draco fennhéjázása, Ron viccei, Hermione éles elméje, Hagrid esetlen jószívűsége, Voldemort gonoszsága, Dumbledore bölcsessége: mindezek Harry állandó, megingathatatlan szilárdságának tükrében nyernek értelmet.
