Én „egy igazi egyfogatú” vagyok, aki sohasem tartozott szívből sem a hazához, sem a baráti körhöz, hanem mindezekkel a kötelékkel szemben az idegenség és egyedüllét kívánsága élt bennem állandóan és ez az érzés a korommal együtt még növekedett is.
Neki kell a faluba menni, ha szilveszter este nem akar egyedül maradni. Egyedül az évekkel, melyek elmentek, és egyedül az emlékekkel, melyek ködösek voltak már és távoliak, mert az idő az emlékeket is messze elhordta.
Túl sok határt szabsz, vézna ember. Talán pont ezek miatt vagy magányos.
Úgy gondolom, hogy az emberek ötven százaléka azért boldogtalan, mert egyedül van, negyven százaléka meg azért, mert nincs egyedül. És csak tíz százalék az, aki valahogy megtalálja a neki megfelelő utat. Mert az nagyon hamis dolog, hogy leszólják az egyedüllétet. Az egyedüllétnek nagyon sok jó oldala is van, az együttlét viszont nem garantálja a boldogságot.
Felséges az ilyen isteni magány tudata, aminő a csöndes, alig sóhajtozó, az éjszaka árnyékával takarózó erdőben támad bennünk!
Fázom. Miért tagadjam, emberek?
A szívem is gyökérig didereg.
A tél sötét árnyéka ráterül
s egy hang borzongat néha: Egyedül…
Nekem egyedül a legjobb. Olyan sötétítős függönyeim vannak az ablakaimon, hogy teljesen ki tudom kapcsolni a külvilágot.
Bármikor, bármit teszek, az egész arról szól, hogy eltereljem a figyelmemet, hogy nagyon magányos vagyok.
A siker, a hír jéghideg, ha a szívünkben senki képe nincs.
Magányos – csodálatos, nagyszerű magányban élek. Volt bőven ráérő időm, hogy elgondolkozzam – egyről s másról.
Szeretném elmondani Neked, amennyire tudom, hogy szerintem egyedül is lehet teljes életet élni. Az még nem jelenti azt, hogy magányos is vagy! Csak akkor leszel az, ha nincs másokkal kapcsolatod, nincs néhány barátod, hiányzik belőled az odafordulás képessége mások felé. Különben van erre egy mondás, ami régebben valahogy úgy hangzott: Csak az önzőnek nincs vigasztalása.
Mindannyian magányosak vagyunk, mi, akik ezen a bolygón élünk. Teljesen egyedül vagyunk. Jobb, ha minél előbb elfogadjuk ezt a tényt, és megbékélünk vele. Az emberek jórészt egyedül élik le az életüket, akár házasok, akár egyedülállók; keresnek-kutatnak – hiába; végül azt is elfelejtik, hogy valaha kerestek valakit.
Nem érezted egyszer-egyszer akár társaságban, akár egyedül, hogy úgy elszomorodsz, hogy sírni lenne kedved, mintha az egész világon nem lenne senki más, aki olyan, mint te? (…) Soha nem érezted úgy, hogy hiányzik valaki, akivel sohasem találkoztál?
Az igazán nagy szellemek sasokként a magasban egyedül fészkelnek.
Tény, hogy ennek az életszakasznak is megvan a maga szépsége, szóval senkinek nem javaslom, hogy elássa magát, csak mert 50-60 évesen maradt egyedül.
Szívemet társi szomja,
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba.
A magány fájdalmas, amikor az ember fiatal, de elbűvölő, amikor érettebb.
Örömtelenség, hó és csönd köröttem,
határtalan.
Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn,
madártalan.
Tudod, veled együtt tudnék élni. Te mindig békén hagysz, ha egyedül akarok lenni.