Nem érezted egyszer-egyszer akár társaságban, akár egyedül, hogy úgy elszomorodsz, hogy sírni lenne kedved, mintha az egész világon nem lenne senki más, aki olyan, mint te? (…) Soha nem érezted úgy, hogy hiányzik valaki, akivel sohasem találkoztál?
Az igazán nagy szellemek sasokként a magasban egyedül fészkelnek.
Tény, hogy ennek az életszakasznak is megvan a maga szépsége, szóval senkinek nem javaslom, hogy elássa magát, csak mert 50-60 évesen maradt egyedül.
Szívemet társi szomja,
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba.
A magány fájdalmas, amikor az ember fiatal, de elbűvölő, amikor érettebb.
Örömtelenség, hó és csönd köröttem,
határtalan.
Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn,
madártalan.
Tudod, veled együtt tudnék élni. Te mindig békén hagysz, ha egyedül akarok lenni.
A szellemileg kiváló egyénre nézve a magány kettős haszonnal jár: azzal, hogy önmagával lehet, és hogy nem kell másokkal lennie.
Mert az ember az életben nemigen választhat mást, mint vagy az egyedüllétet, vagy a közönségességet.
Mert az egyedüllétben, hol mindenki magamagára van utalva, kinyilvánul, kinek mije van önmagában […] Nagyon is igaz ezért, a mit Seneca mond: omnis stultitia laborat fastidio sui (az ostobaság az önmagától való megundorodásra vezet) (ep. 9.); hasonlókép Sirak Jézus mondása: »a bolond élete rosszabb a halálnál«. Általában azt látjuk tehát, hogy mindenki abban a mértékben keresi a társaságot, a milyen mértékben szellemileg szegény, vagy általában közönséges.
Szeretek egyedül lenni. Nincs annál fárasztóbb, mint mások hülyeségét hallgatni egész nap egy munkahelyen.
Hatalmas akarat kell ahhoz, hogy akkor is megerőltessük magunkat, amikor teljesen egyedül vagyunk.
Mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.
Az életnek semmi értelme nincs: a magány nem ment meg attól, hogy a végzetünkkel foglalkozzunk… a halál az élet képtelenségének megcáfolhatatlan bizonyítéka…
Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.
Kérdés, kísértés és titok.
Én azt várom: valaki majd
Hívni fog
S édes, meleg szájjal
Sugja meg majd, hogy ki vagyok.
Az én útaimon
Nem nyílnak virágok,
Sötétség vesz körül,
Csillagot nem látok…
Ha mindig olvasni tudnék, sose érezném a társaság hiányát.
Ne feküdj mellém, mert ez itt most csak az én városom.
Macskakő matracom, járdaszegély rajt a vánkosom,
és ne hidd, hogy nem puha, olyan, mint ti soha még nem,
meghallgat, szétfagy és esőben is ázik értem.
Hiába bújsz hozzám, inkább el kéne bújnod,
megkeresnélek azért, hogy megtaláljalak ott,
ahol nem járt senki még, ahol mindig sötét van,
ott találnék rád, ahol nem látom magam.