Magányos világ ez. Közben meg mindenki úgy tesz, mintha nem az lenne, és mintha ők nem lennének azok.
– Néha úgy érzem, mintha egyes-egyedül lennék ezen a világon. Néha pedig tudom, hogy így van.
Sokat vagyunk együtt, mégis elpusztít minket a társas magány.
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
Borzasztó, hogy az ember egyedül van
borzasztó, hogy van tudata csak ezért van egyedül
vagy csak azt hiszi, hogy egyedül van.
A magányosság nem úgy jön létre, hogy senki nincs körülöttünk, hanem sokkal inkább azáltal, hogy senkivel nem lehet megbeszélni olyan dolgokat, amelyeket fontosnak érzünk, vagy hogy az ember érvényesnek tekint olyan gondolatokat, amelyeket a többiek valószínűtlennek tartanak.
A magány veszélyes. Addiktív. Ha egyszer rájössz, mennyi béke van benne, nem akarsz többé az emberekkel bajlódni.
Olyan egyedül voltam, mint a kisujjam. A csontjaimban éreztem a magányt.
Az ember egyedül gondolva nem több a magányos vadállatnál, mely élte fenntartásaért zsákmányt keresve bolyong.
25 000 emberrel szeretkezem, mikor a színpadon állok, aztán egyedül megyek haza.
A sóhajország árnyán
Laktam egyedül, árván,
Lelkem mocsár volt, mély magány.
Ha te vagy egy film sztárja, mindig a többiek előtt kell beérned munkába, és mindig csak akkor szabad eljönnöd onnan, amikor már mindenki más is eljött. Nem igazán jut időd és alkalmad arra, hogy együtt lógj másokkal és barátkozz. Ezért van az, hogy sztárnak lenni sokszor igen magányos dolog.
Vagyok, ahogy vagyok, elég ennyi,
Ha senki más nem vesz észre a világon, békén ülök,
És ha mindenki észrevesz, akkor is békén ülök.
Azt mondják: már csak könyvek lapjain élek.
Szólás, hogy nincs rosszabb a gonosz barátnál.
Ó, jaj, a magam bőrén tanulom meg én;
fáj tudni, hogy ennyi vagyok már: költemény.
Az egyedüllét, a csalódottság, a düh és a keserűség (…) nem hat túl jól az emberre, ilyenkor valamiért nincs megállás, és egyre mélyebbre csúszik a kilátástalanságában.
– Hol vannak az emberek? – szólalt meg újra a kis herceg. – Olyan egyedül tud lenni itt az ember, a sivatagban…
– Az ember az emberek között is egyedül van – mondta a kígyó.
Visszahúzódtam a városok és csődületek zűrzavarából, s bölcs könyvek között töltöm életemet, amelyeken mint kiváló szellemek fényével megvilágított ablakokon át szemlélem a földi életet.
Én „egy igazi egyfogatú” vagyok, aki sohasem tartozott szívből sem a hazához, sem a baráti körhöz, hanem mindezekkel a kötelékkel szemben az idegenség és egyedüllét kívánsága élt bennem állandóan és ez az érzés a korommal együtt még növekedett is.
