Annácska szemét lesem én;
s így az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szívem élete, szép kicsikém,
melletted a sír fenekén,
tengerpart bús mezején.
Edgar Allan Poe
1809. január 19. — 1849. október 7.
amerikai író, költő, novellista
Ha kel a hold, nekem álmokat hord.
Vedd csókom homlokodon,
s míg búcsúzom, angyalom,
hagyj ennyit vallanom –
igazad van ím,
álmok voltak napjaim.
S bús lelkem az árnyékból, mely padlómon szétfolyva jár,
Nem szabadul – Soha már!
Még nem dőlt el a kérdés, vajon az őrültség nem a legmagasabb rendű intelligencia-e.
De szerelmünk több volt, mint soké,
Ki nagyobb, mint ő meg én,
Okosabb, mint ő meg én
S sem az angyalok a felhők felett,
Sem az ördögök tenger fenekén
Nem tehetik, hogy szívtől a szív,
Elváljunk, ő meg én.
Hogy uralkodnék szíveden,
Ha a magamé sem szabad?
Minden, mi van e bús világon,
Álomba ködlő furcsa álom.
Holt remények… Fáj az Élet… Éjbe vész a fénysugár…
Kár ma élni, kár ma már!
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg – sohasem!