A pénz pótolható, de az elveszett bizalom többé már nem.
Danielle Steel
1947. augusztus 14. -
amerikai írónő
A könyvek jelentették az egyetlen kikapcsolódást számára: az olvasás óvta meg a magány érzésétől, egyben menekvést kínált a hétköznapok valósága elől.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
A család olyan szó, amelynek a jelentésében benne van a biztonság, a sziklaszilárd alap, az a hely, ahová hazamehetünk, amelyben felnőhetünk…, amelyből kirepülhetünk, de mégis emlékszünk rá és belekapaszkodhatunk…, mert amit ott hallottunk, örökre megmarad a fülünkben és a szívünkben…, az emlékek színes szoborként egy életre belénk vésődnek, apró, csillogó színű szilánkokból, amelyek némelyike ugyan haloványabb, sőt néha egészen elhalványul, olyannyira, hogy már-már elfelejtjük…, ám teljesen sohasem merülnek feledésbe. Ez az a hely, ahol elkezdődik az életünk, és ott szeretnénk, ha véget érne.
Mindig sajnálni fogja elvesztett gyermekét. Örökre magányos űrt fog érezni miatta, amit senki sem tölthet be, sem a férje, sem a többi gyereke.
Van, hogy az elején még nem látni, hová vezet az út. Egyszerűen csak el kell indulni, és végig kell menni rajta.
Az élet lényege az, hogy éljünk, nem pedig az, hogy egy sarokban kuksoljunk, mert annyira félünk, hogy semmi újjal nem merünk próbálkozni, vagy annyira elfáradtunk és kiábrándultunk, hogy már nem is vesszük magunknak a fáradságot az életre.
A jó élet és az ifjúság titka: nyitottság, érdeklődés, lelkesedés, képesség a tanulásra, az új dolgok kipróbálására, új emberek elfogadására. Akármi történjék, mi legalább jól érezzük magunkat, és ha ilyenkor a megfelelő személy toppan be, annál jobb! Ha nem, akkor is mulattunk egy jót. Azt hiszem, akkor kezd véget érni az élet, ha bezárkózunk, feladjuk és korlátozzuk a választásainkat. Nem akarom, hogy ez történjék velem. Tovább akarom nyitogatni az új ajtókat mindhalálig, legyen az holnap vagy kilencvenkilenc éves koromban. Azon a napon, amikor nem nyitunk be egy új ajtón, és lemondunk ezekről az új lehetőségekről, akár bele is fekhetünk a koporsóba. Én legalábbis ebben hiszek.
Vannak dolgok, amiket egyedül kell megtennünk. Ha át akarjuk ugrani az előttünk tátongó mélységes szakadékot, akkor nekifutás közben csak a saját hitünk adhat erőt. Nekünk kell ugranunk, és hinnünk kell önmagunkban.
A sír csak üres doboz. Akit szeretek, él az emlékezetemben, egy széthajtogatott zsebkendőből felszálló illatban, egy hangsúlyban, mely váratlanul eszembe jut, és egy hosszú percre belefeledkezem, míg lehajtom a fejem.
A bátorság nem abban áll, hogy nem félünk, vagy nem csüggedünk, hanem abban, hogy van erőnk legyőzni a félelmet és a csüggedést.
Az a feladatunk, hogy segítsük és támogassuk, nem pedig, hogy elítéljük egymást.
Az embernek vállalnia kell önmagát, nem erőltethet magára olyan szerepet, amely nem neki való. Azzal csak bajt okoz. Magának és másoknak.
Olyan valaki volt, akit a férfiak szerettek volna magukhoz ölelni, a nők megcsodálni, a gyerekek pedig imádattal nézni. Olyan anyagból gyúrták, mint az álombeli hercegnőket.
Volt valami varázslatos benne, félig kislány, félig nő volt, a pajkos tündérből szirénné vált, majd vissza, játszott az emberi érzelmek minden skáláján, néha csupán arcmimikáját és hihetetlenül szép, zöld szemét hívta segítségül.
Ne add fel az álmaidat és az ábrándjaidat! Ne engedd, hogy az élet elvágja a zsineged, mielőtt fölorsóznád azokat az álmokat… tartsd feszesen… és orsózz… ne add fel… kapaszkodj bele a hálóba… s ha a már benne lévő álmok kiszökkennének, ugorj a vízbe és ússzál utánuk az életed kockáztatásával is… de ne engedd őket elszökni!