A kérdés, hogy jogunk van-e megítélni másokat, a „Van-e egyáltalán jogunk megítélni másokat?” formában jelentkezik. Más szavakkal, a kérdés az, vajon jogunk van-e igazságos ítéletet mondani másokról. Ugyanez a kérdés így is megfogalmazható: „Bár jogunk van arra, hogy igazságos ítéletet mondjunk másokról, lényegileg tévelygő (és bűnös) természetünk miatt csak ritkán és következetlenül teszünk ilyent; következésképpen, dicséretesebb egyáltalán nem ítélni.” Ez a második megfogalmazás nem vonja kétségbe jogunkat arra, hogy ítéletet hozzunk, csupán azt a képességünket kérdőjelezi meg, hogy azt tegyük, méghozzá folyamatosan és következetesen.
Az ősi magyar jog csak egyetlen tulajdonost ismert: a királyt, illetve a király felett is álló jogi személyt, a Szent Koronát. Ez a jogi személy nagyon fontos közjogi jogosítványokkal rendelkezett, amelyek évszázados közjogi küzdelmekben kristályosodtak ki. Egyedül a Szent Korona volt tulajdonos, mindenki más Magyarországon csak birtokos lehetett, de nem tulajdonos, azaz csak a tulajdonjog egyes részjogosítványaival rendelkezett. Ez az ősi magyar jogrendszer közjogilag szabályozta a tulajdonlást és a birtoklást, és ily módon a gazdasági tevékenységet, a termelést is meghatározta.
Az alkotmányjog olyan, mint a matematika: nem lehet csalni benne.
A világ összes teljhatalmú bírája azt hiszi, kegyelmet gyakorol a halálbüntetést érdemlőkkel, ha meghagyja életüket, akármilyen irtózatos büntetést is szab ki rájuk a halál helyett. Véleményem szerint a kegyelem csak akkor kegyelem, ha a bűnös is annak tekinti, az ő véleményét azonban nem kérdezik meg. Akkor pedig igazságtalanság lesz belőle.
















