Hadd ünnepeljük a gondos műfordítókat, lektorokat, kontrollszerkesztőket, kézirat-előkészítőket, szöveggondozó filológusokat, irattárosokat, levéltárosokat, katalógusok, könyvészetek és segédletek szürke összeállítóit, szótárírókat és a tájnyelv szakértőit, korrektorokat és nyomdai revizorokat, olvasószerkesztőket, szoftvertervezőket és programozókat, logopédusokat és magyartanárokat. Ünnepeljük mindazokat, akik visszaverik az újabb rohamokat a magyar nyelv ellen, akiknek az alázatos munkája nélkül nem tudnánk fölfedezni a hamisságot a magunk és mások beszédében, s akik nélkül nem tudnánk értelmesen nevetni magunkon, a bombasztjainkon és a szemantikai kézigránátjainkon. Akik nélkül ez az egész magyarság nem volna semmi egyéb, mint baki baki hátán.
A újfasiszta fiatalok a rendszerváltás árvái. A mi szerencsétlen gyermekeink. Nem olyanok, amilyennek a balközép, szociálliberális sajtó szerint lenniük kellene. Nem frusztrált tradicionalisták. Nem sujtásos-vitézkötéses, népnemzeti tökfilkók. Nem a verseny és „a tudásalapú társadalom” lúzerei. Nem koldusszegény proligyerekek. Nem vallásosak. Nem múlt felé fordulók. Nem antimodernisták. Nem fogyasztásellenes puritánok. Nem műveletlenek, sőt. Nem tájékozatlanok. Már amennyire bárki művelt vagy tájékozott a korai XXI. század sötétjében.
A polgári politikának sokféleképpen – rosszul is – hátat lehet fordítani. Az egyetemisták jól csinálják. Nem arról van szó, hogy – kelletlenül idézve az establishment csikorgó frázisait – egyre több embernek kell lehetővé tenni a minőségi fölsőoktatást; nem az a jó jelszó, amelyet az egyik diáktüntetésen láthattunk („VOLT EGY ÁLMUNK: A DIPLOMA”), hanem magának a tudománynak, a filozófiának, a művészetnek is meg kell változnia; ennek legelső föltétele az egyetemes hozzáférés, hogy az egyetemi stúdium értelme ne legyen gazdasági-, kulturális- és rendi- vagy osztálykiváltság.
Egészen biztos az, hogy az ellenzéki közvélemény csakugyan pluralista demokráciát akar? Mert ha így lenne, a „civil” mítosz egyetlen másodpercig se tarthatná magát. Nemrég egy jeles értelmiségi, maga is volt politikus, azt nyilatkozta, hogy normális országban – aminőt ő is hőn óhajt – nincsenek tüntetések. A kormány intézze a közügyeket – sugallta ez a demokratikus érzelmű közéleti személyiség –, „az emberek” pedig intézzék a magánügyeiket. Nem vette észre, hogy ez a diktatúra tömör definíciója.
Az angolszász politikai irodalom közhelye: egyrészt azt várjuk a politikusoktól, hogy gátlástalanul és keményen számoljanak le a kémekkel, ügynökökkel, diverzánsokkal, terroristákkal, a kormányzást befolyásolni akaró tőkés vállalatokkal és külföldi államokkal, haderőkkel, rázzák át az egyébként befolyásolhatatlan vélemény- és érdekcsoportokat, semlegesítsék vagy blokkolják a pártjukon belüli vetélytársakat, a hiú és megvesztegethető kartársakat, töltsék föl a kampánykasszát (ahonnan lehet, csak nyerjenek!), úgy fogalmazzák meg a célkitűzéseket, hogy tartós többséget (és saját táborukban sziklaszilárd egységet) hozzanak létre, minden eszközzel szilárdítsák meg a „nekünk” tetsző hatalmat – másrészt pedig azt, hogy legyenek nagylelkűek, tiszták, együttérzők, messze tekintők, széles látókörűek, műveltek, érzékenyek, őszinték, igazmondók, szerények, hatalomvágytól mentesek, pillanatnyilag népszerűtlen gondolatokat is merészen kimondók, taktikai megfontolásokat mellőzők, a magányt is vállalók, töprengők, szépek és erotikusan vonzók.
A Fidesz–KDNP politikáját sandán „baloldalinak” nevezők csak a maguk végtelen reakciósságát bizonyítják, hiszen amiről ők beszélnek, az a hagyományos konzervatív politika, amelyet a Fidesz–KDNP következetesen folytat: ez a paternalista közhelyhalmaz – a „tisztes megélhetés”, az „arany középszer”: kis lakás, kis autó, két-három gyerek, összetartó család, hittanóra, nemzeti érzés (azaz kohezív-kollektív politikai erkölcs), tekintély- és hagyománytisztelet, munkakultusz, takarékosság (az élvezetek elhalasztása, „deferred gratification”), a középosztály (kispolgáriság) megbecsülése, önfegyelem, hazafias áldozatvállalás, „fölnézünk” a nagy emberekre, nem elveink vannak, hanem értékeink (az elvek vitathatók, a csoportok értékeit vita nélkül tisztelni illik), és í. t. –, amelyet a népnek mondanak, de a vezérek (beleértve a nagy vagyonok birtokosait) nem is állítják, hogy ők mindenestül ilyenek. Ők a kivételek, a „táltosok”, akikre nem lehet ezt a szűk gúnyát ráhúzni.