Charles Dickens

Charles Dickens

1812. febr. 7. - 1870. jún. 9.

angol író

Charles Dickens idézetei az emberi sorsok, a társadalmi különbségek és az együttérzés fontosságát mutatják be különleges érzékenységgel. Gondolatai egyszerre szólnak reményről, nehézségekről és az emberi jellem mélyebb rétegeiről.

Karácsonyi hét, ez a dal a tiéd,
Te meleg, te igaz barátom.
Csendüljön a dal, öreg és fiatal,
Karácsony, tégedet áldjon.
Ha a küszöbön belép, az öröm
Vele jő, a szemek kigyúlnak.
Van eszem-iszom: bor, nóta finom,
S nem könnyen eresztik útnak.

Magam sem tudom, miért viselem annyira szívemen a sorsodat. Azok, akiket forrón szerettem, már a föld alatt pihennek, az én életem boldogsága és öröme is ott nyugszik velük, de azért nem faragtam koporsót a szívemből, s nem temettem el örökre érzelmeimet. A nagy bánat csak megerősítette és mélyebbé tette őket.

Magadnak is érezned kell, hogy nem vagy többé, aki voltál. Én nem változtam. Amíg két test, egy lélek voltunk, bízvást számíthattunk arra, hogy boldogok leszünk. Most homlokegyenest ellenkező céljaink csak boldogtalanságot hozhatnak ránk. Hogy mennyit és hogyan töprengtem ezen, arról nem szólok, de kimondom nyíltan, hogy kész vagyok visszaadni szabadságodat.

Azt hiszem, hogy a fiatal szívben sokszor nagy érzések áradnak el, amelyek nem tartósak, és ha a forró vágyak teljesülnek, sokszor csak annál hamarabb múlnak el.

Egy szó, egy tekintet, egy mosoly, – oly semmiségek, hogy szinte fel sem mérhetők, számba sem vehetők. És mégis mennyire fontos mindez, a kellő pillanatban többet ér, mintha egész vagyonát osztaná ki közöttünk!

Persze, persze – hogy az Úristen áldja meg a női szemet! Ők sose látnak se jóban, se rosszban mást, mint a kérdésnek azt az oldalát, amelyik először került eléjük.

Olykor egy-két lágy hangfoszlány vagy a fodrosodó víz csillogása, egy virág illata vagy valami véletlenül elejtett kedves szó hirtelen távoli képek emlékét ébreszti fel bennünk, amelyeket a valóságban sosem látunk. Aztán eltűnnek, mint a lehelet, de egy pillanatig boldogabb időkre emlékezünk, olyan jelenetekre, amelyeket puszta akarattal sohasem tudtunk volna felidézni lelkünkben.

A nők mindent a legtömörebben tudnak kifejezni, kivéve ha veszekszenek, mert akkor sohasem akar beállni a szájuk.