Csak az tud fölébe emelkedni a természetnek, aki helyett más viseli a földi terhet. Ugyan hogy filozofált volna Platón, ha a saját házirabszolgája lett volna? Hogy tanított volna Jézus, a rabbi, ha el kellett volna tartania a feleségét, a gyerekeit? Ha neki kellett volna megművelnie a földet, amin a kenyér termett, amit megtört azután; ha neki kellett volna kapálnia a szőlőt, amiben a bor érlelődött, amit szétosztott?
Valahányszor érintkezésbe kerülünk a természettel, tiszták leszünk. A vadak nem piszkosak – csak mi vagyunk azok. A domesztikált állatok piszkosak, de a vadon élő állatok sohasem azok.
A kultúra folyamata nem más, mint az emberben lakozó állati egyre növekvő mértékű megfékezése; domesztikációs folyamat ez, amely nem valósítható meg a szabadságra vágyó állati természet lázadásai nélkül.
Mi haszna az olyan erkölcsösségnek, amely tönkreteszi, összetöri az embert?
Minél inkább vak a szeretet, annál inkább alá van rendelve az ösztönöknek, és annál inkább fenyeget romboló következményekkel, mivel a szeretet hajtóerő, amelynek alakra és irányra van szüksége.
A bűn egész értelme az, hogy viseljük. Mit használ egy bűn, ha egyszerűen lerázhatjuk? Ha alaposan tudatában vagyunk bűnünknek, viselnünk, cipelnünk kell, vele kell élnünk, egyek vagyunk vele.
A tudományos ész kirekesztette az embert világunkból. Az ember elszigetelten áll a kozmoszban. Már nincs beleszövődve a természetbe, érzelmileg már nem vesz részt a természeti eseményekben, amelyek hajdanában szimbolikus jelentőségűek voltak számára. A mennydörgés már nem Isten hangja, a villám sem az ő bosszúálló ágyúgolyója. A folyóban nem lakozik szellem, a fa nem jelent emberi életet, a kígyó nem a bölcsesség megtestesítője, a hegyet sem lakja valamilyen nagy démon. A dolgok sem beszélnek már hozzánk, és mi sem beszélünk a dolgokkal úgy, mint kövekkel, forrásokkal, növényekkel vagy állatokkal.
A tudattalan olyan, mint az iránytű, nem mondja meg, mit kell tennünk. Ha nem tudjuk olvasni az iránytűt, ha nem igazodunk el rajta, nem tud segíteni nekünk.
Az álmok felkészítenek bizonyos helyzetekre, hírt adnak róluk vagy figyelmeztetve óvnak tőlük, gyakran még mielőtt azok valóságos tényékké válnak.
A lélek számára halálos, ha öntudatlanná válik. Emberek meghalnak még a test halálának beállta előtt, mert a lelkükben ott kuksol a halál. Kísértetként bolyongó lárvaszerű piócák ők, halottak, akik azonban még szívják a vért.
Akadnak olyan emberek, akik képesek rá, hogy ne vegyék komolyan az életet, mintha arra születtek volna, hogy örökké gyermekek maradjanak.
Ha egy fiatal fél a világtól, az élettől, a jövőtől, azt mindenki sajnálatosnak, oktalannak, neurotikusnak tekinti; az ilyen emberről azt tartják, gyáván kitér minden elől. De ha egy öregedő ember titkos borzongást, sőt halálfélelmet érez arra a gondolatra, hogy észszerűen várható élettartama már csak ennyi meg ennyi év lesz, akkor kínosan emlékezünk saját bensőnk bizonyos érzéseire; figyelmünket lehetőleg eltérítjük és a beszélgetést más témára tereljük. Az az optimizmus, amellyel a fiatal embert ítéltük meg, itt csődöt mond.
A halál (…) az a pont, amely sokszor még befejezése előtt lezárja a mondatot, és utána már csak másokban marad valami emlékezet vagy utóhatás.
Az emberek érzik a kísértést, akarnak és nem akarnak. És mert nem akarják és nem tudják kitalálni, hogy tulajdonképpen mit akarnak, konfliktusuk jórészt tudattalan, és ebből lesz a neurózis.
Kell lenniük olyan embereknek, akik helytelenül viselkednek; ezek bűnbakként szolgálnak a normális emberek számára.
A szenvedélyes vágynak két oldala van: ez az az erő, amely mindent megszépít, és amely bizonyos körülmények közt mindent le is rombol. (…) A szenvedély sorsokat teremt, s ezzel valami visszavonhatatlant idéz elő.
A szerelem egyike a sorsot intéző nagy hatalmaknak, amelyek uralma a mennytől a pokolig terjed.