Mint telefon az elhagyott lakásban,
mely éjidőn reménytelen csörömpöl,
úgy jajveszékel itt hiába lelkem,
oly messze az élettől és örömtől.
Mindenütt boldogságot látok, s ebből csak én vagyok visszavonhatatlanul kirekesztve.
Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük.
A szenvedés csökkentése érdekében meg kell különböztetni a fájdalmat magát attól a fájdalomtól, amit mi okozunk csupán azzal, hogy rá gondolunk. A félelem, a düh, a bűntudat, a magány és reménytelenség mind olyan érzelmi reakciók, amelyek képesek felerősíteni a szenvedést.
Nem az az igazi kín, amikor könnyektől el vagy ázva, hanem mikor belül sírsz és mégis mosolyogsz.
A tulajdon fájdalmunk sem olyan nehéz, mint a valakivel, valakiért, valaki helyett érzett fájdalom, képzeletünk által megsokszorozódva, száz és száz visszhang által meghosszabbítva.
Nincsen egyszerű megoldás, amely képes lenne elvenni a fájdalmat. Hidd el nekem, hogy ha lenne, akkor most élnék vele.
Ha kitérünk a fájdalom elől – az elviselhető fájdalom elől -, akkor nem csupán arról van szó, hogy felborul a realitás: azt is jelenti egyúttal, hogy elszigeteljük magunkat a közös fájdalomtól, az emberiség fájdalmától. Olyan, mintha behúznánk vagy letörnénk adóvevőink antennáját; olyan, mintha az emberiség szenvedéseinek és örömének nagy szimfóniájában teljesen önfejűen játszanánk a saját kis dallamainkat.
Amikor mellém bújik, nem húzódom el. Csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy a fájdalma átfolyjon rajtam, és keveredjen az enyémmel, nyers, mély, végtelen fájdalom. Összeölelkezve sírunk, beszélgetünk, ahogy már rég kellett volna tennünk. Ha közelebb engedtem volna magamhoz. Ha nem löktem volna el.
Enyhül a fájdalom, ha szóba lehet önteni, s ha rokonszív is együtt érzi azt.
Mindig is nehéz volt azokat gyűlölnöm, akik kimutatták, ők is éreznek fájdalmat.
Megfogtam a kezét, és ahogy megszorítottam, görcsös sóhaj szakadt fel a melléből, és már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az előbb már ott remegtek a szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye ezen a világon. Annyira nagyon férfira vallott ez az ölelés. Egy nő sírva fakadt volna, de legalábbis minden felszakad belőle, kibeszéli magát. Egy férfi eddig jutott el, nem tovább, ennyit tudott felfedni a fájdalmából.
Jó, ha az embert mindig aggasztják a mások szenvedései, akkor nem kínozza a magáé.
A semmibe bámult, és éreztem, ő is ugyanúgy szenved, mint én. Átölelt, és csak ültünk együtt a verandán; mint két elveszett, szerencsétlen ember.
Csak az érti meg a másik szenvedőt, aki már maga is égett a szenvedés tüzében.
Az ember úgy enyhíthet igazán saját fájdalmán, ha osztozik mások fájdalmában.
A depresszió egy tégla a fejeden, ami nyom lefelé, és a gondolataidat apró ólomrögökké zsugorítja.