A fájdalom senkit nem kímél. Alázatossá tesz. Beárnyékol. Megfeketít. Kivilágosít.
A bánat új embert farag belőled, ha közben nem pusztulsz bele.
Úgy tekintek arra a nyolc évre, mintha háborúba mentem volna, amiket végül megnyertem. Ezek pedig háborús sebek, amelyek önmagukban bizonyítják, hogy megérték a szenvedést, hiszen még élek. Amikor komoly fájdalmaim voltak, a cégem ügyvezetője egyszer azt mondta, lassíts, öreg, és menj el orvoshoz. Akkor azt válaszoltam neki, addig nem állok meg, amíg el nem kopik a lábam, és szinte szó szerint így is lett, mert a végén már alig bírtam járni, és először bottal jártam, aztán már azzal se, végül kerekesszékre lett szükségem.
A gyógyulás első fázisa az, hogy kiadjuk magunkból azt, ami fáj.
A horzsolásokat mindenki alábecsüli. Pedig fájnak. És még jobban fognak fájni, ha alszom rájuk egyet. Semmi sem fogható ahhoz, mint amikor egy derekas verés után reggel fölébredünk. Olyan, mint egy az egész testre kiterjedő másnaposság.
A szívben felgyülemlett fájdalom emberi szemmel nem látható, de a macska olvasni tud a fájdalomból.
Csodálatos, hogy a szenvedő ember körül is minden természetes és vidám; szinte nem érdemes élni, ha az élet ilyen kevéssé vesz részt a szív fájdalmában.
Hasztalan nyújtom feléje a karomat reggel, ha nehéz álmomból ébredek, hasztalan keresem ágyamban éjszaka, ha egy boldog, ártatlan álom rászedett, mintha őmellette ülnék a réten, és fognám s ezer csókkal borítanám a kezét. Ó, ha ilyenkor, még félig az álom révületében, utána nyúlok, és ettől felébredek – könnyek árja zuhog fuldokló szívemből, és vigasztalan zokogok a sötét jövő felé.
Azóta az emlékezés nélküli városban járok, a Nevetés és Felejtés könyve a kezemben, könnyeim szépek és láthatatlanok, hát megadatott neki a megbocsátásom: tessék.
Bár szemernyit sem enyhít a fájdalmamon, addig üvöltök, amíg berekedek, és szétég a szemem a könnyektől.
A hétköznapi életben is vannak tragédiák.
Ez a szenvedés nemes igazsága (…): a születés is szenvedés, az öregség is szenvedés, a betegség is szenvedés, a halál is szenvedés, kötve lenni ahhoz, akit nem szeretünk, az is szenvedés, elveszíteni azt, akit szeretünk, az is szenvedés, ha a kívánság nem teljesül, az is szenvedés; röviden: minden, ami a léthez köt, szenvedés.
Mint telefon az elhagyott lakásban,
mely éjidőn reménytelen csörömpöl,
úgy jajveszékel itt hiába lelkem,
oly messze az élettől és örömtől.
Mindenütt boldogságot látok, s ebből csak én vagyok visszavonhatatlanul kirekesztve.
Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük.
A szenvedés csökkentése érdekében meg kell különböztetni a fájdalmat magát attól a fájdalomtól, amit mi okozunk csupán azzal, hogy rá gondolunk. A félelem, a düh, a bűntudat, a magány és reménytelenség mind olyan érzelmi reakciók, amelyek képesek felerősíteni a szenvedést.
Nem az az igazi kín, amikor könnyektől el vagy ázva, hanem mikor belül sírsz és mégis mosolyogsz.
