Könnyű beleesni a “szegény én, jaj én szegény” típusú érzésekbe. Arról szól pl. a Crawling című dal, hogy miért vagyok én az oka annak, hogy így érzem magam. Valami van bennem, ami lehúz.

Sokan azt hiszik, hogy ha sikeres leszel, akkor hirtelen jön egy üzenet is, amiben az áll: innentől fogva egész életedben teljesen elégedett és boldog leszel. De ez nem így megy. Számomra pont olyan az élet most is, mint korábban mindig, annyi az eltérés, hogy közben a Linkin Park tagja vagyok. De a fejemben ugyanaz zajlik, mint előtte. És ha nem foglalkozom ezzel külön, az életem összeomlik. Épp ez az állapot inspirálja a dalaimat: a beszélgetések az életről barátként, férjként, apaként, üzleti partnerekként, meg a múlt eseményei.

Lakik odabent egy másik Chester, aki mindenáron le akar húzni magával. És ha nem teszek ellene – legyen szó anyagokról, viselkedési dolgokról, depresszióról –, akkor… szóval muszáj aktívan tennem azért, hogy ne boruljak magamba, legyek másokkal apaként, férjként, zenészként, barátként, segítsek másoknak. Ha nem vagyok önmagamban, nagyszerűen érzem magam. Ha mindig befelé figyelek, rémesen. Akkor roncs leszek.

Nem tudom, más is így van-e ezzel, de néha nehéz számomra az élet. Néha nagyszerű, de néha nagyon nehéz. És mindegy, éppen hogy vagyok, mindig azon kapom magam, hogy bizonyos viselkedési mintákkal küzdök… Mindig ugyanabba ragadok bele újra és újra, és akkor azt kérdezem magamtól: hogyan jutottam megint ide, hogyan kerültem megint ebbe?

Soha ne gondold azt egy napról, hogy az előző nap folytatása. Minden napot élvezz. Függetlenül a tegnaptól és a holnaptól.