Idelent madarak vacognak,
deres csönd dermedt ágra ül,
mesék csodái összerogynak…
és szívünk egyre nehezül.
Fájdalom idézetek
Magányból és könnyből, láncot fon a Bú…
Hű szolgája, a Mélységnyi Bánat, lassan
nekem ront, s letarol.
Könnyű a dolga. Hagyom magam.
Súlyos a béklyóm… ami sárba ragaszt.
Fekete köd borul körém: Rád emlékszem.
S mint álmos méz-pók tapadós csápjai,
Kinyúlnak felém kín-szavaid…
Iszapos csillaggá csordulva üzenik:
Hogy… nem szeretsz… Kedvesem.
Ha az út, amelyen jársz, állandóan fájdalmat okoz neked, akkor az nem a te utad.
Nem törik a szenvedő szív
Oly könnyen darabbá,
Csak ellágyul, s az örömre
Lesz fogékonyabbá;
Mint egy lankadt földmüvesnek
Pihenő tanyája:
Kész boldogság lesz neki a
Szenvedés hiánya.
Egy maszk alatt nem lehet meggyógyulni, Angela. A sebnek levegő kell.
Féltem, hogy kínszenvedés vár rám a sötétben és ez nem tartott vissza. De ha a fény és az öröm veszélyét ismertem volna, soha el nem jövök. Ez a búcsú a legmélyebb seb, amit életemben elszenvedtem.
Odalépett hozzám, és felemelte a fátylát. Átölelt, és erősen magához szorított. Virágillata volt. Egy röpke pillanatra magamba szívtam az átható, édes rózsaillatot, aztán elengedett.
– Fogd! Legyen ez a talizmánod!
Egyik ujjáról lehúzta a gyűrűjét. Sima metszésű, bíborszínű kő volt benne, a közepére egy nagy E betűt véstek. A markomba zártam. A kezemben éreztem az arany súlyát. A szemébe néztem, és mintha csak a magamét láttam volna: ugyanazok a különös, sárgával pettyezett halványszürke szemek. Akár az enyémek. Most már tudtam, miféle adósság az övé – tizennégy éve nyomja a lelkét. Anyám szemébe néztem, és tudtam, hogy soha többé nem láthatom.
Mert örvényben éltem, örvénybe dobjatok:
morajló mélyére temessetek!
A fájdalom nagyon mulandó dolog. Az öröm viszont időtálló, mint a bronz. (Félre ne értsék: nem költészet ez sem, hanem tudomány.) A fizikai fájdalom különösebb erőfeszítés nélkül eltűnik; a kellemes vagy csak semleges tapasztalatok viszont oly erősen rögzülnek az elmében, hogy semmiféle általunk ismert eljárás nem képes ezeket elmozdítani. Nagy erőfeszítéseket tettünk, hogy megvizsgáljuk, az örömteli emlékek milyen tartóssággal rögzülnek. Azt találtuk, hogy állandósulnak; a fájdalom ellenben mulandó.
Ha a fájdalom elkerülésére törekszünk, az élet elől térünk ki.
A haraggal kapcsolatos problémáink zöme abból fakad, hogy nem vagyunk hajlandók feldolgozni valamit, amit mások követtek el ellenünk ( s ami dühöt kelt bennünk), vagy amit mi magunk műveltünk ( s ami bűntudatot és szégyenérzetet ébreszt bensőnkben) -, vagyis nem akarunk szembenézni a fájdalommal.
Csak aludni akarok. Hátha akkor eltűnnek az emlékek… De tudom, hogy nem fognak. Csak egy agysebész tudná kivágni belőlem őket.
Bár a testét elviszik, és elégetik, lelke mindörökké itt marad ajtótól ajtóig bolyongva. Hiába jönnek új lakók, és töltik meg a szobákat vitával, és ezerszer, milliószor átéli azt a pillanatot.
S bús lelkem az árnyékból, mely padlómon szétfolyva jár,
Nem szabadul – Soha már!
Holt remények… Fáj az Élet… Éjbe vész a fénysugár…
Kár ma élni, kár ma már!
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg – sohasem!
Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve,
Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más…
Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Eltávozott a nap, megjött az éjjel
s a földi lelkek fáradalma, búja
enyhén oszlott a barna légbe széjjel.
Csak én magam készültem háborúra
a szánalommal épúgy, mint az úttal,
melyet emlékem híven rajzol újra.
A fájdalom megléte fontos. Nem csak az öröm jelzi azt, hogy én élek, a fájdalom is ugyanezt jelenti. A megélt fájdalom csak egy érzés, ami tanít valamire. Semmi másról nem szól. És szükséges a fejlődéshez, mert általa teremtődik meg a megfelelő viszonyítási alap. Ebben a világban mind a nappalnak, mind az éjszakának megvan a maga helye, ideje, és a szerepe is; éppígy az örömnek és a fájdalomnak is.
