Gyerekekkel magukra hagyott nők. Tele van velük a világirodalom. Erre nincs magyarázat, elfogadható érv, egyértelmű az ítélet. Mert képtelenség ilyesminek kitenni egy nőt, mert kegyetlenség elhagyni a gyerekeidet, és mert egoizmus érezni a házasság után… Mert élettelen életbe zuhan a nő, magával rántja a gyerekeket, a fájdalomtól megbomlik a tudata, a kíntól elhagyja a méltósága, lelkét az ereje, testét a lelke. Csak a végtelenbe zuhanás van, s kemény a föld.

Sokan élnek megszokásban. Érzelmileg leválva. Ismeritek a Pilinszky-mondatot: az ágy közös, a párna nem. És csak kötelességből vannak együtt. Nincs holtomiglan, csak az egyház tanításában. A kölcsönös, lassú, észrevétlenül haldokló házasságban mintha már nem volna semmi új. Ettől még lehet élni. Látni az egyik arcán, a lélegzetén érezni, hogy akarja. De nem teheti meg. Mert a körülmények. Hány ilyen helyzet van, s milyen átkozottul gyűlöletes. S nem tudom, hogy mi is a bölcsesség. Meg hogy egyáltalán érdemes-e annak lenni. Amikor a szíve a gyomrában ver, és a másikban mindig fiatalabbnak látja önmagát.

Érzelmi éhség. Nem tudom, hogy létezik-e ennél erőteljesebb emberi szükséglet. Természetesen létezik erkölcs. Léteznek elvek. Ennél nem lehet erősebb egy nő bőrének illata, csípőjének ringása, hajának ébensége, a szájából ivott meleg bor íze… Vagy a szerelemben nincs erkölcs? Ilyenkor nem lehet tanulni a türelmet, amikor lépteket vársz, egy hangot s végtelen érintést. Megküzdhetsz az idővel, a várakozással, önmagaddal. Ez nem lehet bűn. Vele semmi sem bűn. A hiánytól viszont hasfájás kínoz.

Nem tudunk feloldódni a másikban, nem tudunk befogadni, képtelenek vagyunk igazán átadni magunkat. Pedig a szeretet az egyetlen valóság. Az összes többi félelem, csalódás, önbecsapás. Űr.

Hányféle üvegfal létezik bennünk? És hánnyal kell megküzdenünk egy életen át? Hányszor veszíthetünk el valakit? És hányszor önmagunkat?

Csak nézem, hogy van ez az élet összetéve. A testedben átszabnak bármit, a tüdődet lecserélik, a szíved átültetik, zsigereidet bevarrják, férfiból nő leszel. A lélek viszont átoperálhatatlan.

Hiányod több, mint testi vágy. Hiányzik a pofácskád, a dumád, a szertelenséged, a vérfagyasztó vesébe látásod, a váratlanul kimondott igazságod, az őszinteséged, a naivitásod, a rád törő fáradtságod, mikor azt mondod a telefonba, hogy menjünk aludni, a visszafoghatatlan kacagásod, a magabiztos tehetséged, a kétségbeesésed, az agyad, az egyéniséged… újra kezdeném az életet érted.

Meghalni könnyű. Újjászületni nehéz. (…) És mindig újra kell születnünk. A bennünk élő láthatatlan, de nagyon is érezhető falakkal együtt és azok ellenére.