Az apja azután is mindig könnyezett, nyolc év után is minden látogatás végeztével. Ő pedig mindig úgy érezte, nem maradt eleget, nem viselkedett elég megértően, nem ölelte át őket kellő szorosan.

Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát. (…) Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak! Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt. Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk. A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással. Esküszöm, nem értem magunkat. Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket. Csak mi őket. Ördögi kör ez.

Rettenetes elviselni, hogy a magyar köztudat nem tud mit kezdeni a siker fogalmával. Ha valaki túl hamar ér el valamit, azonnal mögöttes okokat fürkésznek a körülötte lévők. Talán pénzt mos, esetleg fegyverrel kereskedik, biztos lefeküdt valakivel. Miért, kemény munkával nem lehet elérni?

A megcsalásról értekezni fölösleges, mert minden csak teória, azonban az életben csak úgy megtörténik. És van, hogy teljességgel hormonális és jelentéktelen a jövőre nézve, azonban akkor és ott elkerülhetetlen. De ha már az ember megtette, bevallani gyengeség és önzés, mert a másikat terheled, hogy te magad megtisztulj. Minden kapcsolatba kellenek titkok. Azonban ha abba a másikba beleszeretsz, színt vallani kötelességed. Mindegyik féllel szemben.

Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz “a valósághoz”. Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.

Miközben alszol, én az esőben állok, és nézem, ahogy a cseppek a hajamról az arcodra hullanak, és te mintha mosolyognál álmodban, de mégis néma vagy.

Vegyék észre, lássák meg és hallják meg, hogy egyik puszta test lemeztelenítve csak olyan, mint a másik. A lélek az, amitől egyedivé válik, szerethetővé, halhatatlanná.