Azért vagy depressziós, mondom magamnak, mert még nem ábrándultál ki teljesen. Utána már felszabadulsz, mert onnan az már nem depresszió, csak létállapot.
Tisza Kata
1980. augusztus 30. -
magyar írónő
Tisza Kata idézetei az önismeretről, a lelki folyamatokról és az emberi kapcsolatok mélyebb rétegeiről szólnak. Gondolatai segítenek elmélyülni az érzelmekben, és tudatosabban viszonyulni önmagunkhoz és másokhoz.
Erdélyt a saját helyén kell kezelni. A mában! Nem a hagyományok és a történelem szintjén. Erdély nem skanzen meg székely kapu!
A lelkiismeretlenség elítélése mellett a döntéshozás bátorságát is el kell ismerni ugyanakkor. Mert hazugságban élni mindennél méltatlanabb.
Gyerekekkel magukra hagyott nők. Tele van velük a világirodalom. Erre nincs magyarázat, elfogadható érv, egyértelmű az ítélet. Mert képtelenség ilyesminek kitenni egy nőt, mert kegyetlenség elhagyni a gyerekeidet, és mert egoizmus érezni a házasság után… Mert élettelen életbe zuhan a nő, magával rántja a gyerekeket, a fájdalomtól megbomlik a tudata, a kíntól elhagyja a méltósága, lelkét az ereje, testét a lelke. Csak a végtelenbe zuhanás van, s kemény a föld.
Sokan élnek megszokásban. Érzelmileg leválva. Ismeritek a Pilinszky-mondatot: az ágy közös, a párna nem. És csak kötelességből vannak együtt. Nincs holtomiglan, csak az egyház tanításában. A kölcsönös, lassú, észrevétlenül haldokló házasságban mintha már nem volna semmi új. Ettől még lehet élni. Látni az egyik arcán, a lélegzetén érezni, hogy akarja. De nem teheti meg. Mert a körülmények. Hány ilyen helyzet van, s milyen átkozottul gyűlöletes. S nem tudom, hogy mi is a bölcsesség. Meg hogy egyáltalán érdemes-e annak lenni. Amikor a szíve a gyomrában ver, és a másikban mindig fiatalabbnak látja önmagát.
Érzelmi éhség. Nem tudom, hogy létezik-e ennél erőteljesebb emberi szükséglet. Természetesen létezik erkölcs. Léteznek elvek. Ennél nem lehet erősebb egy nő bőrének illata, csípőjének ringása, hajának ébensége, a szájából ivott meleg bor íze… Vagy a szerelemben nincs erkölcs? Ilyenkor nem lehet tanulni a türelmet, amikor lépteket vársz, egy hangot s végtelen érintést. Megküzdhetsz az idővel, a várakozással, önmagaddal. Ez nem lehet bűn. Vele semmi sem bűn. A hiánytól viszont hasfájás kínoz.
Nem tudunk feloldódni a másikban, nem tudunk befogadni, képtelenek vagyunk igazán átadni magunkat. Pedig a szeretet az egyetlen valóság. Az összes többi félelem, csalódás, önbecsapás. Űr.
Úgy is el lehet válni, hogy még szereted a másikat, csak nem tudsz vele élni.
Hányféle üvegfal létezik bennünk? És hánnyal kell megküzdenünk egy életen át? Hányszor veszíthetünk el valakit? És hányszor önmagunkat?
Csak nézem, hogy van ez az élet összetéve. A testedben átszabnak bármit, a tüdődet lecserélik, a szíved átültetik, zsigereidet bevarrják, férfiból nő leszel. A lélek viszont átoperálhatatlan.
Hiányod több, mint testi vágy. Hiányzik a pofácskád, a dumád, a szertelenséged, a vérfagyasztó vesébe látásod, a váratlanul kimondott igazságod, az őszinteséged, a naivitásod, a rád törő fáradtságod, mikor azt mondod a telefonba, hogy menjünk aludni, a visszafoghatatlan kacagásod, a magabiztos tehetséged, a kétségbeesésed, az agyad, az egyéniséged… újra kezdeném az életet érted.
Meghalni könnyű. Újjászületni nehéz. (…) És mindig újra kell születnünk. A bennünk élő láthatatlan, de nagyon is érezhető falakkal együtt és azok ellenére.
A furcsa az, hogy valaki, akiről azt hisszük, hogy bennünk lakik, egyik pillanatról a másikra válik tökéletes idegenné. Egy idegen pedig hirtelen belénk költözhet.
Aki pedig lelkileg lemeztelenedik, az mit vár? Ha egyszer kihívta maga ellen a sorsot, viselje el!
Végek. Vannak emberek, akiknek a szíve helyén csak egy istenverte kalapálás van, ha boldogok, ilyenkor képes volna elárasztani a világot. De iszonyatosan égetve szakad szét elemeire, porlad el, hűl el, szűnik meg, erősödik ki, ha fáj. Kimarva, kilúgozva. A fájó fájdalom lassú, csak csörgedezik, szivárogva higanyként kúszik mélyre benned. Az öröm ezzel szemben villanásszerűen hasít beléd. A fájdalom azonban elnyújtva adagolja dózisát, mígnem megkövesedik, megáll a jól becélzott helyén, ott aztán összecsomósodik, megkeményedik és beleég. A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szűnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva-tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak. Minden törés megtörés. Majd gyász.
Már csak hangulatok vannak, érzések, ízek, illatok és dallamok. Napszakok, évszakok és életszakaszok. Helyek, színek és emberek. Változások és állandóságok. Álmok és valóságok. Időtől átalakult emléktöredékek.
Miért volt, hogy úgy szólt hozzá, úgy érintette, úgy szerette, hogy az volt az egyetlen lehetséges út őfelé, amire senki sem volt képes, hogy bármilyen halál megérje azt az elementáris pillanatot? Talán jobban kellene vigyáznunk a pillanatainkra.
Aki elmegy, annak könnyű. De aki itt marad! Csak ül, bámul bele a semmibe, mint egy eszelős.
Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira nagyon azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna, mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzés, a méltatlanság-félelem, hogy elveszítjük a bízás-hívés képességét.