Vonatok vagyunk, melyeknek az eleje fel van virágozva; zakatolunk gyorsan be az állomásra, aztán a halálba és a szerelembe.
Sütő András
1927. június 17. - 2006. szeptember 30.
erdélyi magyar író
Sütő András idézetei az emberi méltóság, a szülőföld szeretete és a közösséghez való tartozás fontosságáról szólnak. Gondolatai mély emberséggel és bölcsességgel világítanak rá a hűség, a helytállás és az összetartozás értékeire.
Nem igaz, hogy a szobrok hallgatnak: épp beszédes természetük miatt kerülnek a közterekre.
Azért vagyunk a világon, hogy a szavainknak valahol helyet teremtsünk benne.
Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember.
Önmagát becsüli meg minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi: a világ nem vele kezdődött.
A nyugalomhoz az kell: tudja az ember, hányadán áll a világgal.
Bár az írás és az igazság édestestvérek: gyakran mégis külön utakon tévelyegnek.
Addig élünk, amíg módunkban áll visszafelé tekinteni.
Mindenki annyit ér, ahányan elmennek a temetésére.
A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk. És egyhangúlag megválasztott emlékei. Mert az utolsó hely az, ahol nevünk emlegetése kilobban… Mert amikor mindenütt elfelejtettek: a szülőföldnek még mindig akad mondanivalója rólunk.
Havasi emberek megfigyelése, miszerint a viharban eltévelyedettek akkor kerülnek végveszélybe, ha már hátrafelé sem tájékozódhatnak, mert lábuk nyomát a hó befújta. Az ér, ha nem is tudja, honnan ered: elvergődik az óceánig.
Hűség és bátorság csak olyan emberek körében tanyázik, akik tiszta lelkiismerettel vannak egymás iránt: akiknek mosolyába nincsen kés göngyölve, szavaik pedig nem arra valók, hogy a szándékaikat eltitkolják velük.
A félelem, amely az erdei vadak létének és fennmaradásának legelső feltétele: az embert megnyomorítja.
Nem tudom: egyik ember titka jó helyt van-e a másik ember birtokában? A vadat hálóval, csapdával fogják. Az embert a titkával.
Isten, mikor a bűnbe esett embert az édenből kiűzte, vigasztalásként egy szál fügevirágot nyújtott át neki. Ez minden, amit meghagyok tenéked a paradicsomi boldogságból. Senkitől vissza nem vonható jogodat az álmodozáshoz.
Játszik velünk százszor megcsalatottan is a hullámzó reménység.
Boldogok, akik egymás szeme láttára múlnak el.
Valamely hatalom éppen attól omolhat össze, hogy minden erejét a fennmaradására koncentrálja.
A hatalom ott válik önnön karikatúrájává, amidőn saját szakállas vagy csupasz képét kezdi csodálni a történelem zsebtükrében.
Hacsak lehet, játszik a gyermek. Mert végül a játék komolyodik munkává. Boldog ember, ki a munkájában megtalálja a valamikori játék hangulatát.
