Az ember élete semmi egyéb, mint a velünk született, génjeinkben rejlő genetikai program megvalósulása. Ez persze nem akadályoz meg bennünket, hogy (…) ne éljünk a “minden lehetséges” ábrándjával.

Úgy vagyunk a távolsággal, mint a jövendővel! Nagy, derengő egész nyugszik a lelkünk előtt, érzésünk elmosódik benne, mint a szemünk, és jaj! vágyódunk egész lényünket odaadni, egyetlen, nagy isteni érzés minden gyönyörével telítődni. – És jaj! ha odasietünk, ha az Ott-ból Itt lesz, minden mindig ugyanaz, és benne vagyunk a szegénységünkben, korlátaink rabságában, és lelkünk tovább eped az elillant enyhülésért.

Én hiszem, hogy egy új napban a váratlansága a szép. (…) Olyan nagyszerű felébredni egy ilyen aranyló, gyönyörű reggelen, és felkelés előtt vagy tíz percig álmodozni arról a rengeteg csodálatos dologról, ami az est leszállta előtt velem történhet.

Az ember eltökélten kívánhat magának valamit – esetleg éveken keresztül -, amíg tudja, hogy az a kívánság teljesíthetetlen. Ha viszont egy szép napon az előtt a lehetőség előtt áll, hogy a vágyálom valóra válik, akkor már csak egyet kíván: bárcsak soha ne kívánta volna azt a valamit.

Egy nemzedék áll csupa olyan nőből, akik végtelen listát vezetnek a beteljesületlen álmaikról, vágyaikról, képzelgéseikről. Mi, férfiak kitesszük értetek a belünket. Erre a fejünkre szartok. Túl sokat kaptatok tőlünk.

Álmodni azt jelenti, hogy mindig elégedetlenek vagyunk, de nem szeszélyből vagy közönséges méltatlankodás miatt. Ez annak az embernek az elégedetlensége, aki egy jobb világot keres, és nem elégszik meg azzal, amit már elért. Ez annak az embernek az egészséges becsvágya, aki a jövőben a fejlődés lehetőségét látja, és szeretne benne aktívan közreműködni. Ez a többre és jobbra törekvés, önmagunkért és másokért, a máért és a holnapért. Az emberek néha összetévesztik az álmodni tudást az álmodozással, amikor az elme és az érzelmek összevissza csaponganak, és inkább kerülik a valóságot, mint hogy változtassanak rajta.

Mióta az eszemet tudom, olyan világról ábrándozom, amelyben nem vagyunk urai más eleveneknek. Amelyben együtt élünk velük, s ők szabad akaratukból hozzánk csatlakoznak, vagy elhagynak bennünket.

Illúzióink száma talán éppoly végtelen, mint az emberek kapcsolata egymás közt, vagy mint az embereké a dolgokhoz. És valahányszor az illúzió eltűnik, vagyis ha a lényt vagy a tényt olyannak látjuk, amilyen rajtunk kívül, a valóságban, különös érzés támad bennünk: félig sajnáljuk az eltűnt ábrándképet, félig kellemesen meglep az újdonság, a reális tény.

Vigyázni kell az elhatalmasodó ábrándokra. Az ábrándozás titokzatos és finom, mint az illat. Úgy kapcsolódik a gondolathoz, mint az illat a tubarózsához. Egy mérgező gondolat néha szétterjeng és belénk hatol, mint a füst. Ábrándokkal és virágokkal egyaránt megmérgezhetjük magunkat. Kábító és előkelő, rettenetes halál. A téves gondolkodás a lélek öngyilkossága. Mérgezés. Az ábránd vonz, hízelkedik, csal, átfon s a végén bűntársává tesz. Bevon a lelkiismerettel űzött szemvényvesztő játékába. Elbájol. Aztán tönkretesz.

Az ábrándok ellen pedig pofonegyszerű az orvosság, ha egyszer rászántátok magatokat. Nem kell más, csak a jó öreg háziszer, az őszinteség… már úgy értem, az őszinteség önmagatokkal. Egyszerűen ne hazudjatok többet magatoknak, ne hergeljétek magatokat mindig a holnapokkal.

Ne válj meg az illúzióidtól. Ha hagyod őket elillanni, lehet, hogy te megmaradsz, de nem marad benned élet.

Ne add fel az álmaidat és az ábrándjaidat! Ne engedd, hogy az élet elvágja a zsineged, mielőtt fölorsóznád azokat az álmokat… tartsd feszesen… és orsózz… ne add fel… kapaszkodj bele a hálóba… s ha a már benne lévő álmok kiszökkennének, ugorj a vízbe és ússzál utánuk az életed kockáztatásával is… de ne engedd őket elszökni!

Tudnunk kell tétlennek lenni, ami korántsem lustaság. Az álmodozás felüdíti a fáradt gondolatokat, akárcsak az éjjeli eső az út letaposott füvét. Az álmodozás a gondolkodás vasárnapja.

Nem vagyok rád dühös. Türelmetlenek vagyunk, nincs bennünk elég megértés. Álmodozunk, a lehetetlent akarjuk. Te is, én is. Szeretném elfelejteni a múltamat. Általad, veled akarok túllépni rajta. Nem hagylak el. Melletted leszek addig, míg rá nem ébredek, hogy közös álmaink sose válhatnak valóra. De ha mégis elmegyek, vissza sose nézek. Megbánás nélkül megyek tovább. Feladom az álmodozást.

Tudom, hogy rengetegen álmodoznak egy körülrajongott életről, de ha egyszer megtapasztalod, hogy mit jelent híresnek lenni, rögtön nyugalomra vágysz. Mostanában egyre többször kapom azon magam, hogy csodás vidékekről álmodozom, ahol egyes-egyedül vagyok.

Álmodni könnyű, egészen addig, amíg nem kell tennünk érte semmit. Mert nem kell szembenéznünk a kockázattal, a kudarccal, a nehéz pillanatokkal, és amikor megöregszünk, nyugodtan hibáztathatunk másokat – a szüleinket, férjünket, a gyerekeinket -, amiért nem valósítottuk meg az álmainkat.

Azt gondolom, nem a világ legkönnyebb dolga álmodozónak lenni, hiszen mi egy egészen másik univerzumban lakunk. Mi abban vagyunk, hogy “mi lenne, ha…”, és a mindennapi élet gondjaiból egyszerűen kiszárnyalunk és nem akarunk az adott helyen maradni. Maradunk a mi kis “álmodozó” világunkban. Az én tanácsom az lenne, találj egy új lehetőséget, egy perspektívát arra, hogy az álmodat beleépítsd a valóságba és életre keljen! Az új út az ötleteiddel friss, virágozó és élménydús lehet, tehát soha ne félj! Találd meg a kivezető utat az álmaidból, hogy végre valóra tudd őket váltani! De ne hagyd, hogy a komor világ letörjön! Maradj mindig a felhőkön!

Ha nem lennének álmaink, akkor nem tudnánk miket megvalósítani. Na de valamiféle köszönőviszonynak mégiscsak lennie kell a vágyaink és a valóság között! Mert ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor bérletet váltottunk a biztosan bekövetkező csalódások vonatára.