Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt: meghalt azonmódulag, s angyal lett belőle.
Tamási Áron
1897. szeptember 20. - 1966. május 26.
Kossuth-díjas székely magyar író
Tamási Áron erdélyi magyar író volt, a 20. századi magyar irodalom egyik meghatározó alakja. Műveiben a székely életvilág, a népi humor és az emberi méltóság sajátos költői hanggal találkozik. Leghíresebb műve, az Ábel a rengetegben és annak folytatásai a természethez való kötődésről, a szabadságról, az élet bölcsességeiről és az emberi helytállásról szólnak.
Sokan nem törődnek a jövendővel, ha már jóllaktak, de nekem eszembe jutott az is. Nem volt nehéz kitalálni ugyanis, hogy ennek a csupor méznek hamar a végére járunk, s akkor több nem lesz. A nyomára kell akadni tehát s magára a forrásra, hogy a jövendő méztelen ne legyen!
Különben csendes minden. Lassú, szomorú és érdektelen. Az ember, akinek halottja van, az lehet ilyen egykedvű, mint ez a város. Köd ez is, kisebbségi köd, ami megüli az utcát, a levegőt, az arcot és főképpen a lelket.
S bocsáss meg, Isten, azoknak a vak embereknek, akik nem láthatják, hogy mindennek lelke vagyon; akik nem ismerhetik meg az állatok értelmes jóságát; s akiknek nincs hallásuk, hogy meghallanák a fák suttogó szavát és a virágok színbeszédét.
Ebben a világban nincs más igaz öröm, mint a becsületesség és az igazság szeretete.
Halottak napjánál hagytam félbe az előbb, s azt mertem mondani, hogy az időjárás is bánatosra változott azon a napon. Hát ez így is volt, mert nálunkfelé régi szokás, hogy november megelégeli októbert, és szomorú temetést rendez neki. Akkor is pontosan így tett. A gyászoló hegyek köpönyegbe burkolóztak, s egy-egy felhő hozzájuk szegődött szakállnak; az ég hamuszínű arccal pityergett, s a fákon pedig, mintha ezüst rügyek bomlottak volna ki, úgy csillogtak nagy bőséggel az esőcseppek.
Egyszerre olyan félelem fogott el, mintha jégcsapvonóval az ördög akart volna hegedülni a szívemen. A képzeletem is részeg lett, mint a fény, amilyik dülöngézik az árényékban s a szélben.
Mert ahogy a természetben az erősebb elpusztítja a gyengébbet, úgy van az bennünk is: tenyészteni kell hát és táplálni magunkban a jót, hogy az megerősödjék és a rosszat megeméssze.
Mint a lenge kakukkvirág, olyan színe volt az ég peremének
– Vetted-e észre, hogy megjött a tavasz?
– Igen – feleli Gáspár.
– S miből?
– Én abból, hogy unalmas egyedül, mint valamikor Ádámnak.
Elborított az az érzés, hogy egyedül maradtam a világon. Ebben az
árvaságomban csak a véghetetlen szomorúság özönlött felém a hegyekről
az ablakon át és a deszkanyíláson át. Kedve veszetten borult össze
felettem a ház s a ház felett az ég; s ami annyi volt nekem azelőtt: a
jókedv és az öröm, az mind kiadta a lelkét, hogy féljem a mulandóságot.
A szerelem? Tán leginkább olyan, mint a rózsa. S mint a rózsák között is a legszebb piros rózsa, amelyik, ki tudja mikor, titkon fogamzik… Tán amikor lát egy csillagot, vaj amikor hozzáér egy napsugár… S akkor dobban meg valami, tán a szín, vaj az illat… s osztán teste kezd lenni annak a valaminek, lassan, szép észrevétlen… S ahogy nő-növekszik, kezdi élvezni mindjobbacskán ezt a látható világot is: a szellőt, a meleget, a susogást, a madárénekét, a hajnali csendet, az esti melengetést… S úgy gömbölyödik lassan s bátorodik a szerelemre: hajlandozásra, lepke-csalogatásra… S osztán kifeslik s nappal virít s éccaka… ó, éccaka!…
Szegény embernek muszáj bátornak lenni.
Mert jegyezd meg jól: aki hallgat az emberekre, az segít nekik, hogy őt eltemessék. Repülj magasan, s akkor nem látod és nem hallod a verebeket.
Láttam, hogy apámat taszigálja az ördög, hogy ne eressze nekem a dicsőséget, de az apai erejével valahogy ellenállott neki.
Aki nappal pénzzel bajlódik, éjjel ördöggel álmodik.
Az idő még aluszik. Torzonborz álom fekszik rajta. Ég helyett köd van, napsugár helyett szakállas levegő, és hó helyett megvedlett világ.
Nehéz dönteni valakinek a dolgában, aki egy másik valakit nagyon szeret. Akár kutya az, akár ember.
Beborult hajnalra az idő. Szomorú volt, hideg fuvalmú, vaksötét.
Szenteste volt. A föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre:
– Jézus születék.
Mások ezeket keresték még
Tamási Áron idézetek – székely bölcsesség és emberi tisztaság
Tamási Áron a 20. századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, író, drámaíró és a székely népi kultúra hiteles tolmácsa.
Műveiben saját szülőföldje, Erdély szellemisége, hagyományai és az ott élő emberek sorsa jelenik meg páratlan érzékenységgel és bölcsességgel. Legismertebb műve a Ábel-trilógia, amely generációkon átívelő tanulságokat hordoz.
A Tamási Áron idézetek különlegessége, hogy egyszerre hordozzák a népi egyszerűséget és a mély filozófiai tartalmat. Szavai a természet közelségét, az emberi kapcsolatok fontosságát és a tiszta, őszinte élet értékét emelik ki.
Idézetei gyakran emlékeztetnek arra, hogy a boldogság nem a nagy dolgokban rejlik, hanem a mindennapok szépségeiben és az emberi szív jóságában.
Tamási Áron gondolatai örökérvényűek: a közösség, a hit, a szeretet és a szülőföld iránti ragaszkodás mind központi elemei művészetének. Idézetei ma is útmutatást adhatnak mindazoknak, akik értékeket keresnek egy rohanó világban.
Az itt összegyűjtött Tamási Áron idézetek nemcsak irodalmi örökséget képviselnek, hanem lelki kapaszkodót is nyújtanak: segítenek megőrizni az emberi méltóságot és a hagyományok tiszteletét.

