Beborult hajnalra az idő. Szomorú volt, hideg fuvalmú, vaksötét.
Tamási Áron
1897. szeptember 20. - 1966. május 26.
Kossuth-díjas székely magyar író
Szenteste volt. A föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre:
– Jézus születék.
Ilyen az élet, gondolom magamban: egyszer hideg van, s máskor langy tavasz; a tűz ott alszik ki, ahol meggyúl, csak az állomások maradnak meg, de az emberek mindig újak azokon is.
Ki ragyogni látod életed csillagát,
Halljad a természet hathatós szavát!
A gyenge és erős, féltékeny és a hős
Meghal egyaránt…
S ahogy azt mindenki tudja, akkor van, szeptember végén, Mihály napja. Ez igen nevezetes nap a gazdálkodás világában, mert valójában itt fordul őszre minden. A juhokat a hegyi legelőkről hazaeresztik; elborulnak a nyári színek, s reggelenként már egyre őszül a harmat a réteken; belopózik a falusi kályhákba a tűz, és kezdődik az őszi munka.
Azért vannak a költők, hogy a vágyainkat teljesítsék. S ők teljesítik is, még mielőtt kimondanók.
A székelyek a legrégibb és a legeszesebb magyarok, de egyben a legárvábbak is, mert nem ülhetnek egyazon asztalnál a magyarokkal.
Amiképpen az állatnak a körmeivel és a fogával kell harcolnia, azonképpen az embernek az eszével.
Olyan csönd állott kettőjük közé, amiben egy gyenge madár kimúlna.
Milyen is a képzelet: nem elégszik meg a jóval, hanem izgalmakat és veszélyes kalandokat talál ki, csakhogy mindenáron színesítse az életünket.
Mert utolsó idejében ijesztően tökéletes lesz az ember: átszáll földi akadályokon, s ahová akar, belenéz a titokba, mintha az Úrtól szakadt szikrája jussát venné a világból.
A Hargita körül olyan a decemberi hajnal, mintha a megfagyott igazság töltené be az űrt.
Őz a farkast s a nép a zsarnokot megismeri, fiam.
Ami fáj, az gyakran az ember javát szolgálja, figyelmeztetvén őt valamire, ami szükséges. Ami ellenben jólesik, a veszedelem abban rejtőzik el legkönnyebben, hízelgő módon szegődvén ellenségül.
Sohasem voltam nagy pálinkaivó, de akkor igen. Minden korty után jobban és jobban kellett tapasztalnom az emberi gyarlóságot, mert én legalább százszor akkora voltam, mint a pálinkásüveg, s bennem mégsem volt annyi bátorság, mint benne. Ittam hát, hogy felülkerekedjem.
A kutya barátsága sohasem aranyozott bé engemet jobban, mint jelen esetben, mert olyan vagyon én is, mint más ember: ha elveszti az egyik örömét, mint én a barát vendégeket, akkor annál nagyobbra nő az a másik öröme, ami megmaradt.
Mint az illatos fűben a bakkecske, változatos érzéseim között én is úgy heverésztem.
Sokszor van úgy, hogy tökéletlen vitézkedéssel csak odapökjük a szavakat annak, akit szeretnünk kéne, de aztán hirtelen felüti a fejét egy csendes gondolat s akkor magunkba szállunk rögtön.
Sokszor föltettem magamnak azt a kérdést, hogy egyforma környezet, azonos művelődés és és az öröklés közös útja ellenére, mégis miért kiváló az egyik ember, köznapi a másik s tökkelütött a harmadik.
De milyen a szegény ember! Olyan, hogy a sok baj miatt, ha már rászakadott a betegség, akkor a nehéz órákban az Istent veszi elé, s mint egy őszi bokorban, az ő bölcsességében megadással nyugszik, ámbár a betegségét a földi élet igazságtalansága okozta.
