A nagy fák hidegek voltak az éjszakától, s amikor a gomolygó köd rájuk ereszkedett, egyszerre csepegni kezdett az egész világ. Náthás reggel ígérkezett.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
A temetői kísértetekkel nem is érdemes foglalkozni, annyira mindennaposak. Ruházatuk fehér lepedő; abban imbolyognak a sírok között, ide-oda lengnek, akinek jó füle van, az ilyenkor csontzörgést is hallhat. Ha leesik a hó, a fehér leplet feketére cserélik ki, mert fehérben a kutya se látná meg őket.
A későbbi idők folyamán a történelemben s az irodalomban több nagyméretű bánattal és boldogtalansággal találkoztam, de ezek terjedelmükben meg sem közelítették az enyémet.
A hazai szalonnának itt jött meg igazán az íze, és a nyárson sült kukorica édesebb volt, mint a cukros mogyoró, pedig annyi kormot ettünk meg vele, amennyi az emberevők gyomrában lehetett egy kéményseprő elfogyasztása után.
Azt hiszem, akkor boldogok voltunk, ámbár ezt nem tudtuk, hiszen éppen ezért voltunk boldogok.
Régen volt ez nagyon, de a kis csizmák még ma is el jönnek ilyenkor, elmúlt fenyőfácskák erdejéből, aztán eltünnek újra, nyomtalanul, mert esik a hó, hordja az idő szele, és temeti önmagát, az iskolát, a kályhát – bizony, temeti egész régi, ragyogó gyermekségem.
Engem már nem bántottak az algebra problémái. Az elmúlt órán megszereztem véres verejtékkel a nyugodt elégségest, és most már csak fizikai énem volt jelen a matematikai viharban.
Az öreg diófák elengedtek egy-egy levelet, éjszakánként ködöt ásított a világ, és nappal ezüst pókhálók utaztak dél felé, mint a vándormadarak, akiknek útjelző szólongatása olyan fájdalmas volt, mint maga a búcsúzás.
Ne nagyképűsködj, mert az már félhazugság.
Többnyire azok is voltak: feketefenyők, igénytelenek és erősek, de a sötétzöld tűlevek zsongását a vonatban már nem lehetett hallani.
Várja ki a végét; de türelmetlen: Pesten a kölyökkutyák tanítják az öreg kutyákat?
Milyen szépen is együtt van most e három ember. Mellettük alszik a hűség,a levegőben a csend,és a szívükben a béke.
Esik a hó, ami olyan kemény, hogy majdnem darának lehetne mondani, és olyan apró, mint a porcukor. Ez pedig azt jelenti, hogy hideg van odafenn, ahonnét jön, de azt is, hogy sok van belőle.
A vad szemét nem rontja a füst, a por, a korom, a műfény, és nem rontják mesterséges erőltetések. A napszakok fényárnyalataihoz könnyen alkalmazkodik, és a lassan fokozódó sötétséget annyira megszokja, hogy majdnem lát benne.
Egy bagoly suhog át a nyiladékon, és mindjárt le is száll a másik oldalon. Álmos az öreg egérpusztító. Sokáig egyensúlyoz az ágon, amíg megnyugszik. Színte várom, hogy ásítson. Néz rám piros karikás, nagy szemével. Visszapislogok. Nem kell félni, öreg cimbora.. .Puskám nem neked van felajzva.
De így megáll a vadász. Nincs terhe semminek. Nekidől a fának, és megfürdeti arcát a szellőben, mely a rétről hozott kakukkfűszagú üzenetet. A bokrok levelei megmozdulnak, és a vadász hallgatja az üzenetet, hogy lehullott már a vízililiom szirma, lefeküdtek a búzaerdők, leérett a cseresznye meg a meggy, és a szamócából is csak sarjú van már a vágásokban s a gyér füvű domboldalakon. És megértette a vadász, hogy mindennek eljön az ideje. A baké is… és a vadászé is.
Szerette volna jobban megnézni az öreg fát, mely az időt őrizte az útszélen, és szeretett volna régi dolgokat kérdezni tőle, melyek elmúltak, és mégis élnek, mint régi tüzek ellobbant lángja, mert ami egyszer világosságot hintett a világra: el nem múlik soha. A régi lángból új lángok születnek, S a gyertya érezte a rokonságot a régi tüzekkel, melyek öreg fákat és elmúlt embereket világítottak meg valamikor.
Az Idő az Isten örök gondolata; minden benne születik, és benne enyészik el, hogy megújuljon.
Későn feküsznek és későn kelnek. Megváltoztak az emberek. …. Elkopik minden. Elkoptatják az időt is.
A gyóntatószék nem látszott már börtönnek s rácsos ablaka börtönrácsnak, hanem inkább a bűnök rostájának, melyet addig rázogatnak jólelkű papok, amíg a rosta üres marad, azaz a bűnök a pokolra nem hullanak, minthogy oda is tartoznak.
Mások ezeket keresték még



