Egyelőre tanácstalanul ide-oda lengek a múlt és a jövő között, és lassan már úgy érzem, nem tartozom már sem ide, se oda, hanem tétova gondolataim harmadosztályú várótermében ülök, és várok valami bizonytalan vonatra, ami jön ugyan, ezt lehet hinni, csak azt nem tudom, mikor érkezik meg.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Akkor még nem tudtam, hogy a mások érzelmeinek és gondolatainak megértése ugyan nagy adomány, de kétes értékű adomány, ami legtöbbször a túl érzékeny idegeknek a szenvedő játéka.
Vegyünk elő ceruzát és papírt, mert lediktálja a tanrendet. Akinél nem lenne írószer és papír, az írja le kölcsönpapírra, kölcsönceruzával. Egyébként mindig segítsük egymást mindenben, mert az az emberség és a bajtársiasság.
Nem szerettem a tavaszt, és nem is szeretem. Olyan, mint a hisztériás fiatal anya, aki felelősség nélkül szüli meg utódait a földben, a föld alatt, a fákon, a levegőben, a fészkekben, vackokban, mégpedig mindig sietve, hogy aztán az egész virágzó, rügyező, fészkelő, mászkáló, úszkáló, daloló, fütyülő, pelenka nélküli menazsériát egyetlen túl meleg vagy túl hűvös napon átrázza a dajkáló, megtartó, szoptató, etető, őrködő szent Anya, a Nyár kötényébe. Mintha azt mondaná: „Unom az egészet, csinálj velük, amit akarsz…” – ezzel aztán el is tűnik, bár egyesek szerint dalolva, táncolva és állandóan szeretkezve körülkeringőzi a világot, fürödve az örök nászban, virágban, énekben, dalban, meg nem unva soha, mert a szerelmet összetéveszti a szeretettel és a fájdalomtól sós és keserű pusztulást a magvetéssel.
A múltat talán megbűnhődte ez a nép, de a jövendőt még mindig nem.
A betűk itt a papíron szépen egymás mellé álltak, hogy szó, gondolat és történet legyen belőlük.
Pattogott a rőzsetűz, s a tűzből ránk nézett a múlt.
Minden felesleges szó nélkül egyre jobb barátok lettünk.
A valóságot mégsem szabad letagadni, mert ez gyáva ostobaság lenne.
Most a kezét fogja, mert nagy út a mai. Szó nincs, de a kézfogásban minden benne van. Ennél többet mondani úgysem lehetne.
Ma sem tudom, hogyan kérik németül a szakaszjegyet, de akkor elképzeltem, hogy milyen csodálatosan szép lenne, ha az egész világon egy nyelven kérnék a szakaszjegyet.
Lehetőleg: magyarul.
De azért – így ősszel –, amikor öregesen sírdogál a szél a nyár után, vándor baktat az úton, akit nem szabad elérnem soha: tudom, Ő jár előttem…
Sárga tölgylevél van a kalapja mellett, és én lassan ballagok utána.
Kimentem a kertbe, hogy megfelelő pálcát vágjak. Nagy híve vagyok ugyan a lelki nevelésnek, de a lelket előbb fel kell ébreszteni. Hogy pedig erre a mogyorófa pálca nagyon alkalmas eszköz, ezt tapasztalatból tudom, s abból az időből, amikor még bennem ébresztgették.
A szeretet gyertyái túllobognak a sírok titkos világán is, és el nem múlnak soha, de soha.
Nem is voltam én beteg egészen katona koromig, amikor azonban a spanyolhoz címzett járvány olyan alattomosan cserkelt be, hogy mire észrevettem már nyakig azaz negyven fokig ültem benne.
A vásár mindenesetre ősszel volt, amikor a dombok aranyos lángolását mintha vörös borral öntözte volna meg valaki, s a völgyek ködöt ásítottak.
A nap ekkor már magasan úszott a dombok felett. A vízmosások partján melegen rengett a levegő, s a szél is unottan piszkálta a leveleket, mert egyedül volt, és a sóhajtásaira nem válaszolt senki.
A nyár végi nap ránk szórta puha aranyát, amint ott ültünk az almafa alatt, és a távoli dombok olyan közel jöttek, mint álomban a mesék.
Kopogott az erdő őszi távírója : hullott a makk a fáról. A kis bölcsők, a magtartó csészék megnyíltak, mert megérett a termés, és a földre kívánkozott. Nem, nem lehetett már bölcsőben tartani a gyereket. Addig mocorgott, nőtt, erősödött, hogy egyszer csak pattant valami, és üresen maradt a bölcső, mint ahogy a bölcsők végül is üresen maradnak. A makk lehullott a földre. Egy makk, száz…, millió….
Minden arc az ablak felé fordult, mert az ablakon túl lágyan, sűrű pelyhekben esett a hó. És minden arc felderült, mintha ez a megfoghatatlan, lágy tisztaság megérintette volna a szíveket.
Mások ezeket keresték még



