A lovak halk őrléssel rágták a zabot, a tehenek gondosan kérődztek, és a pipafüst úgy szállt a szénaillat felett, mint a vágy és a fantázia megfoghatatlan madara.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
A betűk táncoltak előttem, és én sírva, nevetve repültem a könyvvel boldog magasságokban.
Sietett a tavasz, sok dolga volt, és minden reggel új milliárd csíra és rügyező élet kért még fényt, párát és meleget.
A zsendülő tavasz, ébredő vizek, zöldülő rétek, öreg kémények és fiatal szívek madara. Amikor a gólyahír virága bearanyozza a tocsogók szélét, és a bíbic násztáncot jár a levegőben, amikor a békák ümmögő kórusa megtartotta már főpróbáját is, s a réteket ünnepre fésüli a szél, amikor a színek és illatok sóhajtó névtelensége melegen megcsókolja a földet: egyszer csak hiányozni kezd valami. A nádas tétován áll, a füzek kérdően nézik a patakot, a felhők megállnak, mintha várnának valamire, a torony a messzeséget kémleli, a tavasz nagy orgonája tapogatódzva keresgél a billentyűk között, s csak akkor zendül meg a feltámadt élet mindent átfogó teljességében, amikor a mezők virágos kötényére lekereng az első gólyamadár.
Elállt a szél. A hó már alig szállingózott, én meg csak néztem az ablakok végtelen során s az idő ködös messzeségében azt a kis gyereket, aki az én szememmel nézte a karácsonyfát. Aztán mintha felemelne valaki emlékeim legtávolabbi ablakában, és átölve a karjában tartana. Az anyám…
A túlzott büszkeség éppen akkora ostobaság, mint a felesleges alázatosság.
– Olyan gyöngeforma vagyok – mondta, s anyja tehetetlenül ült ágya mellett, mert nem segített sem a tyúkleves, sem a hársfatea.
Ablakomban madáretető van. Idejárnak tollas kis barátaim – éhező zsellérei a télnek –, hogy a faggyúmaradékokon tornászva eltengessék parányi életüket holnapig.
De ekkor már hideg őszi napok jártak. A harmatból borostás dér lett, s az erdő kivilágosodott, mert lehullt a lomb puha sátra, és zörgő avar lett belőle. Azóta más hangja van a szélnek. Eddig sóhajtott, suhogott, zúgott a zöld lombok lágy erdejében, de most sziszeg, mint a kígyó, és füttyöget, mint éjjel a tolvaj, mintha a Telet hívná, mely ekkor már a hamvas hófelhőkön utazott, és csak a szél tudta, hogy már elindult.
A fiatal tél szemében a jéghegyek érzéketlensége s a hideg kegyetlensége villogott. Tündöklő ruhája gyapját a világúr szőtte, és a sarkcsillag rajzolt rá finom jégvirágokat. Csizmája: mint az üveg, mentéje hó, piros áfonyagombokkal, a felhőkucsmáján egyetlen jégbriliáns, olvadhatatlan jégből, a sarki tenger legmélyebb jégbányájából.
Az emberből rossz kutya lenne (már csak a hűséget illetően is…).
Igaz ugyan, hogy munka nélkül nincs pihenés, de pihenés nélkül sincs munka, s a tél, a hó, a csend bizony a pihenés ideje.
Az ember mindig irigyel valakit, néha akkor is, ha nem akar tőle elvenni semmit.
Aki feleslegesen idegen szavakat használ, az nem érdemli meg magyarból a jelest. Sajnos, már nem javíthatom ki az osztályzatodat, így magyarból is jelesed van. Tehát jeles magyar szamár vagy.
Hát ilyen a szerelem. Vak, és, jó hogy vak, mert vakság nélkül nem lenne szerelem, nem lenne vágy, nem lenne semmi, csak zsugori enni vágyás, amiből nem lesznek utódok, hogy újra megfürödjenek a nász borzongató, érthetetlen szépségében.
Éjfél előtt megmozdult a hűvös levegő, és a rétek rálehelték a falura a lekaszált virágok szomorú, tiszta, halott illatát.
Mekkora kár, hogy akkor nem tudtam, milyen boldog vagyok, és milyen végtelenül nagy dolog a széljárta szabadság.
Az öreg kőris mérgesen zördítette meg ágait. A bagoly ijedten lebbent a levegőbe, s jajgatva szállt tova a sötétségben, mint az erdő vénasszonya, aki már csak abból él, hogy mások meghalnak.
Eddig is néha szomorú lettem, de nem tudtam, miért, de most, hogy látlak és elmégy… elpusztulok.
Némán állnak a fák, és a csend gyalogútján puhán ballag az Idő.
