Fekete István

Fekete István

1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.

József Attila-díjas magyar író

Fekete István idézetek témák szerint: Természet (56)Tél (20)Vadász (8)

– Az Élet! – sóhajtott néha, ha újra a hangyákat nézte, a méheket, a virág bibéit, a megölt béka rángatódzó lábát vagy a lepkék szívóit, melyekkel megtermékenyítették a virágokat. Minden, minden az életet szolgálja – még a halál is. A fény, az árny, a hideg, a meleg, a hang s a csend mind alázatos cselédei az életnek, mely a porszem ezredrészeiben éppen úgy benne lüktet, mint a bolygókban, mint az, állócsillagokban, melyek végtelenül nagyok és – talán – ugyanolyan kicsinyek.

Mindenki magának élt, és magáért, mégis összetartozott az egész, az idő, a táj, a mozgás a természet millió színű egységében.

Az öreg fák csak suttogtak, a kakukkfű illata lengett, de ezt nem értette meg Ladó Gyula Lajos, nem értette meg Matula Gergely, és nem értette meg senki. Az élő természet puha érintése volt ez, az idő kerekének súlytalan fordulása, amely talán felhord valamit az elmúlt napok végtelenségének óceánjából, mint a kocsikerék a homokot. Nem lehetett tudni semmit; a fák suttogtak, a galamb búgott, a nap szállt már lefelé, és a maradék szalonna mellé odaült a szótlanság.

Künt ősz volt. Örökké visszajáró november leselkedett az elhagyott utakon, és ködös, szomorú arcát most ablakunkra nyomta.

Így jött el a karácsonyeste. Délután nagy lett a csend, mert hullt a hó, és az ünnep már a faluvégen volt, és csak arra várt, hogy az ablakszemek hívogatóan kinyíljanak.

Nevetnek a füvek, a fák, a méhek, a madarak, nevet a béres legény, nevet az egész világ, a tavasz édes, álmos ragyogása ránevet az egész világra.

Régen volt. A hó azóta már régen nem olyan fehér, a lábbelijeim nagyon rendben vannak – nem is magam tisztogatom őket – némelyik szinte ragyog, de nekem ragyoghat, mert régen tudom már, hogy a boldogság nem a fényes cipőkben és nem a rámás csizmákban lakozik.

Keféltem, ragyogóra keféltem a kis csizmákat, mert Mikulás-este volt és ilyenkor úgy éreztem, nem az számít, hogy milyen voltam, hanem az, hogy milyen leszek! Mert Miklós estéjén szent és tiszta elhatározások születtek bennem, hogy jó leszek. Jól tanulok, nem verekszem, ruhámra vigyázok, szóval hittem a lehetetlenségben.

A köd felszállt, s a zúzmarás fenyők csúcsára rászálltak a csillagok. Megy a két ember a békesség földöntúli fényében, és csodálatosan széles most a gyalogút. Nem beszélnek, mert nincs mit mondani, s ami van, azt úgysem lehet elmondani.

Pár nap múlva karácsony, és nekem az új csizmákat mindig a Jézuska hozta. Pontosan és megfelelő méretben. Ebben megdönthetetlenül hittem, valamint abban is, hogy a csizmaosztásban angyalok segédkeznek, mert Jézuska egyedül nem tarthatja nyilván azt a rengeteg lábnagyságot. Ez olyan világos és megnyugtató tény, hogy nem is érdemes vele foglalkozni.

A nap aranyküllői sugározva vágtattak fel a keleti égre, és megégették a völgyekben úszó ködöt, amelyből síró harmat lett egyszerre.

Ez a nyár sok mindenre megtanította, kiművelte, útba igazította, és hozzáformálta a természetes élet kegyetlen törvényeihez. Amikor a berek először fogadta, idegen test volt a nádas útvesztőiben, tétova bárány a füvetlen pusztaságban; de a nap hozzáégette, a vihar megfürdette, a jégeső meggyalulta, és a nyurga, elpuhult test izmainak állandó munkája fiatal farkast faragott a bárányból.

A „sintér” magyarul gyepmestert jelent. Hogy a gyepmester németül mit jelent, nem tudom, de hogy nem sintért az bizonyos.