A róka is furfangos állat, de a vidrának inasa sem lehetne.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
A nedves fa sistergett, néha siránkozott, mint a légy a pók hálójában, s amíg a tűzrakás összeomlott, a kunyhó ajtaja előtt elballagott ragyogó emlékeivel a nyár.
Ősz kezd lenni. A patakon rideg ráncokat vetett a szél, az öreg fűzről leszakadt egy-egy levél, és tántorogva elrepült.
Ilyenek vagytok mind; a boldogságot keresitek, s ha megtaláljátok, elmentek mellette.
Légy egyenes mindig, tanulj, és ne félj senkitől ezen a világon.
Ezért nem félünk mi az elmúlástól, ami nincs is, hiszen a nemzedékek tovább repülnek, és bennük mi is.
Az emlékek itt zsonganak körülöttünk, és felettük vidáman vagy sírva, imádkozva vagy temetve, de ott leng-bong a sok elmúlt harangszó, és láthatatlan szárnyával megérinti az öreg szíveket.
Szerettem a könyvek, a papír, a betűk különös, nehéz szagát, ami a legújabb könyveknél sem érzett újnak, bár ezeknek illata meg sem közelítette egy-egy öreg kalendárium vagy biblia kimondhatatlanul titkos, időktől és gondolatoktól terhes aromáját.
Csupa békés zsongás az erdő. Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, álmokat és éveket. Megvárni az estét, amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján, hol pettyes hátú katicabogarak a toronyőrök.
A nyár meggyújtotta a füveket a réten. Virágot is rakott rájuk bőségesen. Száruk megkeményedett a napban, és zöld színük fakóbbra vált. Kaszálni kellene a rétet.
A színes tojáshéjdarabkák pedig imitt-amott, még napok múlva is hirdetik, hogy nagyon szomorú, de a húsvét ünnepe megint elmúlt.
Mindenki oda ér, ahová indult. Dolgozni kell érte, elesni, felkelni, de a végén odaér.
Ez a szegény ember sorsa. Csak az boldogul, aki dörgölődzködik.
Ha álmaim szárnyai túlságosan megnőttek, mindig akkorára tárult, hogy a vágyak kiférjenek rajta.
Különös szép nap volt akkor. Napsütéses, dérezüstös őszi nap.
Télen, amikor a szél vonítva hordta a havat az utakon, és a falut hófúvások ágyazták körül, sokszor álmodtam a tölgyfával. Elképzeltem, hogy recsegve viaskodik a széllel, meg-megrázva fejét, mint egy bozontos óriás, és mindig győztes marad, mert nélküle üres lett volna a réti világ, és kihez mentem volna én tavasszal első tavaszi látogatásra, amikor a rengő levegő melegen nyalja a zsendülő füvet, és a fa alatt kinyitotta már csillagszemét az ibolya.
A bokrok hószoknyát eresztettek, a fák hajlásaiban megült a hó, és néhol peregni kezdett, mintha a napsugarak fényes kis vonalzói érintették volna meg az ágakat.
A somogyi dombok kékes láncán közel jöttek a távoli erdők, a berekben, távol, barnult meg a nád, mint egy végtelen szérű, a Balaton jege úgy csillogott, nem lehetett ránézni, és a Badacsony fehér teteje elveszett a magas ég fehérségében.
Szeretem a horgászatot, és a vadászat édestestvérének tartom. Régebben napszámban elültem a Balaton nádasaiban, és fogtam is pár szép pontyot.
Erdély felé visz bennünket a vonat. Pihenni. Ez a „pihenés” abból áll, hogy reggeltől estig másszuk majd a hegyeket.
Oson a vadász. Néha megáll, letörli arcáról s pókhálókat, mert a kis pókok is vadásznak, és hálójukat a a cserkészút fái között feszítik ki. A vadász nem szereti a pókhálót, de a kis pókok sem szeretik, ha hálójukat összerombolja valaki, ezért belemásznak a vadász nyakába, és akkor kezdik csiklandozni, amikor éppen nem mozdulhat,. Mint például most.
Mások ezeket keresték még



