A fantázia vágtató csikóit el nem veheti senki, és álmaim tobzódásába senki bele nem szólhat.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Fekete István idézetek témák szerint: Természet (25)
Az ember élete olyan, mint a patak. Néha megzavarodik, és törve-zúzva kiárad, de mindig visszatér a mederbe.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Az igazi boldogság néma, mint a harmatcsepp közepe, mint a titkos vágy, melyet nem kiált el senki.
Vannak dolgok, amelyeket megállítani, és vannak dolgok, melyeket siettetni nem lehet.
Odakint éjszaka van már: hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek; halkan becsukta öreg naptárját az emlékezet is, és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján.
Az értelem, a tudás és a lélek a miénk. Az Istentől kaptuk. Örökbe. De még ezekkel is azt teszünk, amit akarunk. Csak egyszer be kell számolni róluk…, hogy mit csináltunk velük.
A végtelenség rendje nem ismer megalkuvást. A csillagok és az emberek útja meg van írva, és aki ez ellen vét, az elpusztul.
A boldogságot nem lehet megbeszélni, nem lehet megosztani, és nem lehet megtartani.
Néztem az embereket, akik vagy nagyon hangosak voltak, vagy nagyon csendesek. A nagyon hangosak minden szavában az volt, hogy itt minden az övék, s a nagyon csendesek emésztő némaságában is az volt, hogy itt minden az övék, mert a hallgatásuk nagyobb volt, mint minden kiáltás.
Minden volt és minden lesz, és sem sírni, sem nevetni nem lehet jobban, ahogy már ma sírtak és ma nevettek volna. Nem a sírás és a nevetés a lényeg, hanem az ember, aki sírt és nevetett, és annak a valaminek a nagysága a fontos, ami ezen érzések mögött van.
Jó lett volna másként tenni sok mindent és jobban meggondolni az elhatározásokat; simogatni, ahol korbács csattant, és ölni, ahol ölelésre tárult a kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt, mert mindez már van, az Idő jóvátenni nem tud már semmit, legkevésbé önmagát.
A Jó és Rossz ember feletti játékában nyitott tétel, kifizetetlen számla, behajthatatlan követelés nem marad soha. És ez a nagy játék maga az élet.
A kiáltások elmúlnak, és elcsattan a káromkodó üvöltés is, de a szeretet simogató lágy szava mindig kísért, mindig susog, mindig igaz és múlhatatlan, mint a nyírfák suttogása, ha nincs is szél, és a nádas titokzatos sóhajtása, ha szellő se mozdul az álmodozó víz felett.
Minden tűz kialszik egyszer, de az ember megmarad, hogy újra és újra tüzet rakjon, és meglássa benne a saját örömét vagy bánatát.
Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.
Nem mindig az a szép, ami igaz, és végeredményben ki tudja, hogy mi az igazság.
Nem csoda, hogy annyi baj van a világon, mert az emberek gonoszságánál csak az ostobaságuk nagyobb.
A házak és az emberek elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik, művelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanem a föld szolgái az emberek.