Jeges, nagy csizmáival csikorogva lépegetett az erdőn egy öregember: a Tél. Szakállán zúzmaragyöngyök csilingeltek, bajusza vége két, nagy jégcsapban lógott, és kék szeme hidegen mély volt, mint a Balaton vize dermedt hajnalokon.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Hallgattam az estét, néztem az eget, teleszívtam magam a széna, a szalmakazal, a kert nyárvégi lélegzetével, … az alma- és bürökszagú kertben, a Kácsalja kis patakjának tükrében, ahol elfért az egész csillagos ég, és a fecskék üres fészkében az istálló gerendáján, ahonnét elvándoroltak a fecskék, és majd visszavándorolnak a fészekbe, mintha a nemzedékeket az élet és a szeretet hordozta volna a messzeség és vándorlás láthatatlan útjain.
Sokszor irigylem a bányászok „jó szerencsét” köszöntését. A horgászok „adjon isten jó fogást!” mondanak, és mi csak hallgatunk, amikor vadásztestvérünk elbúcsúzik tőlünk, pedig érezzük, hogy valamit kellene mondanunk. […] A magyar nép vadászva, halászva jött ide és bizonyára volt valami jó kifejezés arra, csak elő kellene böngészni öreg írásokból, szájhagyományokból , regékből vagy akárhonnét, mert mégiscsak nagy szegénység, hogy amikor az idegenből jött vadász hazája nyelvén kíván jó vadászatot, mi vagy ugyanazon a nyelven válaszolunk, vagy megbillentjük a kalapunkat, és megköszönjük, de a jókívánságot visszaadni nem tudjuk.
Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve.
Hószaga, berekszaga és téli szántásszaga volt ennek az embernek, aki ruhája szövetének minden szálában a vén fák erejét hordta, amelyet azok is ritkán éreznek, akik köztük élnek.
Az idő eljárt. Hozott amit hozhatott, s vitt, amit vihetett.
Rendes ember csak hajnalban iszik pálinkát.
Állj ki amellett, amit szeretsz, és ne légy udvarias a magad kárára.
A délután lassan köddé vált, az öreg tölgyre felültek már a varjak, mint az éjszaka baromfiai, s az erdő sötétedő mélységében álomra simogatta a fákat az alkony.
Aztán megzendült a hegy, a messzeség, és szétszállt az egész világon a vágy, a Szeretet és a Béke halhatatlan muzsikája.
Húsvét van – gondolta, és még az arcára sütő napban is érezte, hogy ünnep van az egész világon.
Ha tehát szól a kakas, ne is fáradjon senki kísértetet látni, mert olyankor már minden tisztességes kísértet – alszik.
Ez az az idő, amikor az ég és a föld összeér a sötétségben, a valóság az álmokkal, a múlt a jelennel s az élet a halállal, amelyeknek nem tudni, hol vannak a határai.
Tél volt, havas arcú, békés tüzű, karácsonyváró tél, és mi pásztorjátékra készültünk a göllei iskolában. Én voltam az egyik angyal.
A könyv magához ölelt, mint búzaszemet az omló föld.
A szívemben pedig megmelegedett, és beszélni kezdett a csend.
Az emlékek csak addig emlékeztetnek, amíg van valaki, aki emlékezik.
Mert ősz lett közben. Az erdei ösvényeket átszőtték hallgatag pókok, a galagonya bogyója pirosan fürdött a napban, a legelők tarlott oldalán már csak délben ugráltak a szöcskék, a katáng virága elfakult, az erdő aranyos bíborba öltözött, mert szép akart lenni, mint az öregedő asszonyok, ha elbúcsúznak valakitől, akit szerettek. Elhidegült a patak is. Méregzöld színe kékre vált, mint a pala, és nem táncoltak már felette szitakötők. De az apró halak még szökelltek benne, csak úgy mozgott a víz utánuk.
Aki siet, az nem lát semmit. Aki kocsin megy, még ennél is kevesebbet.
Este van, de ez a nap nem múlt el, mert vannak napok, melyek nem múlnak el soha.
Mások ezeket keresték még



