Én nem szeretem az erejükben dölyföseket, mert tudom, egyszer úgyis elesett és szomorú lesz mindenki. A kemény tekintet: alázatos és révedező lesz, a parancsoló hang: lágy és kérő. Az ököl: kinyújtott, reszkető tenyér.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Fekete István idézetek témák szerint: Természet (25)
Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
A valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! -, mint a hazug ábránd.
Energiát csakis attraktív és mosolygós ember képes adni környezetének.
Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet és kevés embert. De az aztán Ember legyen!
De a nevek nem is fontosak. Az emberek közt széthintett jóságnak, örömnek nincs neve, mint ahogy nincs neve az őszi ragyogásnak, a ködös messzeségnek, a hullámnak, amikor a parthoz ütődik, a nád suttogásának, vagy a simogatásnak, amit nem felejtünk el soha, pedig sok kemény ütést régen elfeledünk ugyanezen idő alatt.
Ami nincs, arra nem lehet gondolni, ami nincs, az nem fájhat, ami nincs, az: nincs. Legfeljebb a hiány, az üresség titokzatos mélysége szédít néha, de ebbe a mélységbe napok hullanak, kitöltik lassan a feneketlennek látszó szakadékot.
Égett a gyertya és meglobbant, ha a lehelet, vagy a gondolatok elreppentek mellette; a lehelet aztán szétesett, a gondolatok fáradtan leszálltak, mint a haldokló madár, és elmúltak.
Az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel.
S ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, bevezetve persze a villanyvilágítást… és minden öreg fát már régenkivágatott, amelynek odvában fészkelhetett volna az uhuk nemzedéke… akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet.
Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.
Kerestem az utat, sirattam a tájat, a patakot, a poros utcát, a nádast, a cserszagú erdőt, mindent, de nem találtam kibúvót, és nem vettem észre, hogy közben – megtaláltam a Hazámat.
A szülőföld szálai örök összekötők a tájjal és a földdel, amiből az ember lett, és amivé lesz, és nem szakadhatnak el soha.
Ilyenkor – így karácsony táján – a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok, mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése.
Régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében.
A házasélet felhői éppen úgy megérkeznek villámlással és dörgéssel vegyest, mint a természetben, s éppen olyan természetesek is. Sőt éppen olyan hasznosak is, mert utána kitisztul a légkör, az egyformaság szürke porát leveri az eső, újra süt a nap, és csak akkor látni, milyen szépen süt, akkor érezni, milyen áldóan meleg.
Nem az a féltékenység a legnagyobb, amit nő egy másik nő iránt érez, hanem az, amit a feleség a barátokkal szemben érez, akik szabadságot, egyéni függetlenséget, átbeszélgetett éjszakákat, őszi tüzeket, boros és bortalan mámort, egyszóval mindazt jelentik, amely csak nagyon ritka házasságba fér bele, nagyon bölcs vagy nagyon buta asszonyok mellett.
A természet kegyetlen tanító, és csak két osztályzatot ismer. Az egyik az élet, a másik a halál.
Arra gondoltam, nem veszek többé haldokló kis fenyőfát még hátralevő karácsonyaimra, csak egy ágat, hiszen amiért veszem a kis fákat s a kis gyertyákat, az emlékezés és a szeretet lángja nem bennük, hanem énbennem, magamban van.