Az az ember, akinek a szíve nem változott, senki másnak a szívét nem fogja megváltoztatni.
Carl Gustav Jung
170 idézet
1875. július 26. - 1961. június 6.
svájci pszichiáter, pszichológus, az analitikus pszichológia megalapítója
Önmagunk megismerése kaland, amely váratlan messzeségekbe és mélységekbe vezet.
Azt hiszem, a szenvedés az emberi élet lényeges alkotórésze, amely nélkül teljesen cselekvésképtelenek lennénk. Mindig megpróbálunk kitérni a szenvedés elől. Ezer meg ezer módon kísérletezünk, de teljesen sohasem sikerül. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy mindenképpen keresnünk kellene legalább egy olyan utat, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy elviseljék az elkerülhetetlen szenvedést, minden egyes emberi lény osztályrészét. Aki legalább annyit elért, hogy el tudja viselni a szenvedést, már csaknem emberfeletti feladatot teljesített. Ez bizonyos fokig örömmel vagy elégedettséggel töltheti el. Ha ezt ön boldogságnak nevezné, nem sok kifogásom lenne ellene.
Arra a megfigyelésre tettem szert, hogy egy célirányos élet általában jobb, gazdagabb, egészségesebb, mint egy céltalan, és jobb az idővel előre tartani, mint az idő ellen visszafelé lépkedni.
Csak annak szabad rombolnia, aki építeni is tud.
Csodálkozom magamon, csalódtam magamban, örülök magamnak. Bánatos vagyok, levert, föllelkesült. Ez mind én vagyok, de nem tudom magam összegezni. Képtelen vagyok valamilyen végérvényes érték vagy értéktelenség megállapítására, nem tudom megítélni magamat és az életemet.
Az élet felszálló ágának célt és értelmet tulajdonítunk, de vajon a leszálló ágának miért nem? Az ember születése jelentőséggel terhes, de vajon a halála miért nem?
A halál a lélek számára ugyanolyan fontos, mint a születés, s ugyanúgy, mint a születés, integráns része az életnek.
Az ember ismételten el-elfelejti, hogy ami egykor jó volt, nem marad mindenkorra és örökre jó. Csak rója régi útjait, melyek hajdan jó felé vezették, baktat rendületlenül, noha már rég rossz irányba görbültek bevált ösvényei. Aztán már csak a legnagyobb áldozatok árán, keserves bajlódás közepette tud beletörődni abba, hogy a régi jó talán már megavult, s immár nem is jó. És így van ezzel kicsiben és nagyban egyaránt.
Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a gyökértörzséből él. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart. Azután elhervad – efemer jelenség. Ha az ember az élet és a kultúrák véghetetlen kialakulására és elmúlására gondol, az abszolút semmiség gondolata tölti el; én azonban sohasem szűntem meg azt érezni, hogy az örök változás alatt él és megmarad valami. Amit látunk: a virág, az pedig mulandó. A rizóma megmarad.
A nagy életproblémák sohasem oldhatók meg mindörökre. S ha egyszer úgy tűnik, hogy megoldódtak, az mindig veszteség. Értelmük és céljuk – úgy látszik – nem a megoldásukban rejlik, hanem abban, hogy szüntelenül munkálkodjunk rajtuk. Csak ez óv meg elbutulástól és megkövüléstől.
Lelki fejlődésünk csak úgy lehetséges, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk, és megpróbáljuk komolyan élni a ránk bízott életet.
Az az ember, aki nem járta meg szenvedélyeinek poklát, nem is küzdötte le őket soha.
A hivatallal és címmel való azonosulásban van valami csábító, aminek következtében sok férfi voltaképpen nem más, mint a társadalom által megszavazott méltóságuk. Hiábavaló dolog lenne e héj mögött személyiséget keresni. A parádés cicoma mögött csak egy szánalmas emberkét találnánk. A hivatal (vagy a mindenkori külső héj) ezért olyan csábító: mert olcsó kompenzáció a személyes fogyatékosságokért.
Ma már nem lehet egy szállodában vagy egy étteremben értelmes beszélgetést folytatni ebéd közben vagy egy csésze tea mellett, mert szavainkat elnyeli a muzsika. Nemrégiben egy New York-i hotelben leültem beszélgetni egy amerikai professzorral. De sehogyan sem ment a dolog, végül föladtuk. Semmi kifogásom a zene ellen a maga helyén és idejében, manapság azonban szinte üldözi az embert. (…) Ámde még rosszabb, ha klasszikusokat játszanak háttérzene gyanánt, mondjuk Bachot. Bach Istennel társalkodik, s egészen magával ragad a muzsikája. De le tudnám ütni azt, aki Bachot szólaltat meg banális környezetben.
Az életben egyáltalán nem az a fontos, hogy az embernek igaza legyen, hanem az, hogy a maga dolgát előbbre vigye.
A lét legfőbb értelme számomra csakis az lehet, hogy van, nem pedig, hogy nincs, vagy többé már nincs.
Az orvosi tekintéllyel el lehet boldogulni a hiszékeny embereknél, de a kritikus tekintet számára mindig talminak látszik az ilyen siker. Ebből fakadt az is, hogy az orvos-pszichoterapeuták előfutárai, a papok tekintélye is igen megtépázódott – főként a műveltebb emberek körében. A nehezebb esetek nem mások, mint emberi megmérettetések, úgy a páciensnek, mint orvosának.
Különbözőek az embereket mozgató szükségletek és kényszerek. Ami egyiküknek megváltás, az másikuknak börtön.
