A tudományos ész kirekesztette az embert világunkból. Az ember elszigetelten áll a kozmoszban. Már nincs beleszövődve a természetbe, érzelmileg már nem vesz részt a természeti eseményekben, amelyek hajdanában szimbolikus jelentőségűek voltak számára. A mennydörgés már nem Isten hangja, a villám sem az ő bosszúálló ágyúgolyója. A folyóban nem lakozik szellem, a fa nem jelent emberi életet, a kígyó nem a bölcsesség megtestesítője, a hegyet sem lakja valamilyen nagy démon. A dolgok sem beszélnek már hozzánk, és mi sem beszélünk a dolgokkal úgy, mint kövekkel, forrásokkal, növényekkel vagy állatokkal.
Carl Gustav Jung
1875. július 26. - 1961. június 6.
svájci pszichiáter, pszichológus
A tudattalan olyan, mint az iránytű, nem mondja meg, mit kell tennünk. Ha nem tudjuk olvasni az iránytűt, ha nem igazodunk el rajta, nem tud segíteni nekünk.
A természet senkinek sem tesz javaslatokat.
Az álmok felkészítenek bizonyos helyzetekre, hírt adnak róluk vagy figyelmeztetve óvnak tőlük, gyakran még mielőtt azok valóságos tényékké válnak.
A lélek számára halálos, ha öntudatlanná válik. Emberek meghalnak még a test halálának beállta előtt, mert a lelkükben ott kuksol a halál. Kísértetként bolyongó lárvaszerű piócák ők, halottak, akik azonban még szívják a vért.
Akadnak olyan emberek, akik képesek rá, hogy ne vegyék komolyan az életet, mintha arra születtek volna, hogy örökké gyermekek maradjanak.
Ha egy fiatal fél a világtól, az élettől, a jövőtől, azt mindenki sajnálatosnak, oktalannak, neurotikusnak tekinti; az ilyen emberről azt tartják, gyáván kitér minden elől. De ha egy öregedő ember titkos borzongást, sőt halálfélelmet érez arra a gondolatra, hogy észszerűen várható élettartama már csak ennyi meg ennyi év lesz, akkor kínosan emlékezünk saját bensőnk bizonyos érzéseire; figyelmünket lehetőleg eltérítjük és a beszélgetést más témára tereljük. Az az optimizmus, amellyel a fiatal embert ítéltük meg, itt csődöt mond.
A halál (…) az a pont, amely sokszor még befejezése előtt lezárja a mondatot, és utána már csak másokban marad valami emlékezet vagy utóhatás.
A neurózis az ember meghasonlása önmagával.
Az emberek érzik a kísértést, akarnak és nem akarnak. És mert nem akarják és nem tudják kitalálni, hogy tulajdonképpen mit akarnak, konfliktusuk jórészt tudattalan, és ebből lesz a neurózis.
Kell lenniük olyan embereknek, akik helytelenül viselkednek; ezek bűnbakként szolgálnak a normális emberek számára.
Az életet csak az ellentét lobbantja lángra.
A szenvedélyes vágynak két oldala van: ez az az erő, amely mindent megszépít, és amely bizonyos körülmények közt mindent le is rombol. (…) A szenvedély sorsokat teremt, s ezzel valami visszavonhatatlant idéz elő.
A szerelem egyike a sorsot intéző nagy hatalmaknak, amelyek uralma a mennytől a pokolig terjed.
Valójában szomorú tény, hogy világunk és az élet kérlelhetetlen ellentétekből áll: nappal és éjszaka, boldogulás és szenvedés, születés és halál, jó és rossz. Még csak biztosak sem vagyunk, hogy az egyik felér a másikkal, a jó a rosszal vagy az öröm a fájdalommal. Élet és világ: csatatér, mindig is így volt, nem is lesz másképp, ha pedig volna, hamarosan vége lenne a létnek. Kiegyenlített állapot sehol sem létezik.
Ám ha ránk ront a szenvedés, gyakran egy csapásra megváltoznak a viszonyok. Akkor kutató szemmel néz szét az ember: merre van kiút, s kezd elgondolkozni az élet értelmén és megrendítő tapasztalatain, s mindazon, ami ezekkel együtt jár.
A világ, amelybe beleszületünk, durva és borzalmas, de egyúttal istenien szép is. Vérmérséklet dolga, ki mit hisz túlsúlyban levőnek: az értelmetlenséget vagy az értelmet. Ha az értelmetlenség abszolút mértékben túlsúlyba kerülne, akkor magasabb fejlődési fokon egyre nagyobb mértékben szűnne meg az élet értelme. De nem így van – legalábbis szerintem. Mint minden metafizikus kérdésnél, itt is valószínűleg mindkettő igaz: az élet értelem és esztelenség, vagy tele van értelemmel és esztelenséggel. Én pedig aggódva remélem: az értelem kerül túlsúlyba és nyeri meg a csatá
Létezésem értelme az, hogy az élet kérdést tett föl nekem. Vagy fordítva: én magam vagyok a kérdés, amelyet a világhoz intéztek, és föl kell mutatnom a magam válaszát, különben csupán a világ válaszára hagyatkozhatom. Ez az a személy fölötti életfeladat, amelyet csak kínkeservesen valósíthatok meg.
Az ember szempontjából így hangzik a döntő kérdés: vállalod-e a végtelent vagy sem? Ez életének kritériuma. Csak akkor nem vesztegetem érdeklődésemet semmiségekre és csekély jelentőségű dolgokra, hogyha tudom, hogy a határtalan a lényeg. Ha ezt nem tudom, akkor ilyen vagy olyan tulajdonság kedvéért, amelyet személyes javamnak tekintek, ragaszkodom hozzá, hogy a világban számítsak valakinek. Tehát, mondjuk, a tehetségem vagy a szépségem miatt. Minél erősebben ragaszkodik vélt tulajdonához az ember, és minél kevésbé érzi meg a lényeget, annál kevésbé elégíti ki az élete. Korlátozva érzi magát, mivel korlátozottak a szándékai, ez pedig irigységet és féltékenységet szül. Megváltoznak a vágyak és a beállítódás is, ha megértjük és érezzük, hogy már ebben az életben hozzákapcsolódtunk a határtalanhoz. Végső soron csak a lényeg révén számít valaminek az ember, és ha az nincs a birtokában, akkor elrontotta az életét. A másik emberrel való kapcsolatban is az a döntő, vajon kifejeződik-e benne a határtalan vagy sem.
A vizek aggasztó szennyeződése, a lassanként növekvő radioaktivitás és a genocid tendenciákat életre hívó túlnépesedés homályos veszélye már széltében elterjedt – habár nem mindenütt tudatossá vált – félelemhez vezetett; az emberek azért szeretik a lármát, mert ezeket a jelenségeket nem engedi szóhoz jutni.
