1875. július 26. - 1961. június 6.
svájci pszichiáter, pszichológus
Az ember az ember legádázabb ellensége. A Teremtő bizonyára nem nézi jó szemmel, hogy az ember luciferi lángelméje oly elsöprő erőt sűrített a hidrogénbombába, amely pusztítóbb öldöklést hajthat végre bármely hajdanvolt isteni megtorlásnál. Még azelőtt kell megismernünk az emberi természetet, mielőtt minden Jekyll fölfedezi a maga Hyde-ját.
A legtöbb ember és énközöttem az a különbség, hogy nálam átlátszóak a közfalak. Ez az én egyéni sajátosságom. Másoknál sokszor olyan áthatolhatatlanok, hogy semmit sem látnak abból, ami mögöttük van, és ezért azt hiszik, nincs is ott semmi. Én valamelyest érzékelem, mi történik a háttérben. Innen származik a belső biztonságom. Aki semmit sem lát, abból hiányzik a biztonság, és következtetéseket sem tud levonni, vagy nem bízik a tulajdon következtetéseiben.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Amennyire képesek vagyunk felismerni, az emberi létnek az az egyetlen értelme, hogy világosságot gyújtson a puszta létezés sötétségében. Sőt feltételezhető, hogy amiképpen a tudattalan hat ránk, ugyanúgy hat tudatunk gyarapodása is a tudattalanra.
Mi, emberek, ugyan a tulajdon személyes életünket éljük, másfelől mégis nagymértékben vagyunk képviselői, áldozatai és előmozdítói egy olyan kollektív szellemnek, amelynek korát évszázadokban számoljuk. Igaz, képzelhetjük akár egy egész életen át, hogy a magunk feje után megyünk, és soha nem döbbenünk rá, hogy csupán a fő cselekmény statisztái voltunk a világszínház színpadán. Vannak azonban tények, amelyeket bár nem ismerünk, mégis befolyásolják életünket, és csak fokozza a hatást, ha ez nem tudatos. Minél elutasítóbb a tudat beállítottsága a tudattalannal szemben, annál veszélyesebbé válik ez utóbbi.
Gyakran tapasztaltam, hogy bizonyos embereket neurotikussá tesz, ha beérik az élet kérdéseire kapott nem kielégítő vagy helytelen válasszal. Amire vágynak: állás, házasság, reputáció, meg külső siker és pénz, de boldogtalanok és neurotikusak maradnak akkor is, ha elérték mindazt, amire vágytak. Az ilyen emberek többnyire egyfajta szellemi nyomorúságban vergődnek. Életüknek nincs elegendő tartalma, nincs értelme. Amint sikerül szélesebb körű személyiséggé fejlődniük, megszűnik a neurózisuk is. A fejlődés gondolatának ezért kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottam.
Van azonban elérhető cél is, ez pedig az egyéni személyiség fejlesztése és megérlelése. És mivel meg vagyunk róla győződve, hogy az egyén az élet hordozója, az életet szolgáltuk, ha sikerült egy fát is gyümölcsözővé tennünk az ezer terméketlenül maradt között. Aki azonban arra törekszik, hogy mindent fölneveljen, ami csak nőni akar, hamarosan rájöhet arra, hogy mindig a gyom nő a leggyorsabban, és hamarosan elborít mindent. Ezért gondolom, hogy a pszichológiának az a legnemesebb feladata jelenünkben, hogy az egyén fejlődésének célját szolgálja szakadatlan. Igyekezetünk a természet igyekezetét követi abban, hogy az egyén kibontakoztathassa élete teljességét, hiszen az élet is csak az egyénben lelheti meg értelmét, nem pedig az aranyozott ketrecben gunnyasztó madárban.
Gyógyítani annyi, mint egésszé tenni. Ami egész, az nem tökéletes, hanem teljes.
Ha az ember meghasonlott önmagával, és ezt nem tudja, akkor illúziói vannak; ha azonban tudja, hogy meghasonlott önmagával, eljutott az individuáció fokára. Schopenhauer szerint a humor az ember egyetlen isteni tulajdonsága.
Arcátlan vakmerőség azt képzelnünk, hogy mindig meg tudjuk mondani, mi a jó vagy rossz a páciensnek. Valami talán tényleg rossz számára, de mégis megteszi, amiért aztán lelkifurdalást is érez. Ez az illető számára – gyógyászatilag nézve, tehát tapasztalatilag – nagyon jó lehet. Talán meg kell élnie a rosszat, elszenvedve annak hatalmát, mert csak így képes végre feladni másokkal szembeni farizeusságát. Talán maga a sors vagy a tudattalan, avagy Isten – nevezzék, ahogy akarják – kénytelen amúgy jó alaposan elgáncsolni, belelökni a mocsokba, mert csak egy ilyen erőteljes élménynek lesz foganatja, ez segít levetkőzni gyermetegségét s teszi érettebbé.
Szép és jó, ha Ön az egész világtól függőnek érzi magát, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Ön nem függő, és el kell kezdenie így érezni magát. A függőség érzése pusztán kitérési manőver. Ön épp egy ilyesfajta beállítottsággal bénítja meg magát, s emiatt nem tud a saját lábára állni. Az igazi út az Ön saját útja, és el kell szánnia magát arra, hogy ezt az utat járja. Ezáltal eljutna valamilyen célhoz.
Személyiségfejlesztésre vállalkozni valójában népszerűtlen merészség, ellenszenves letérés a széles útról, különc remeteség – ahogy éppen azt a kívülállónak képzelni tetszik. Nem csoda hát, hogy kezdettől fogva csak kevesen csábultak erre a különös kalandra.
Ugyanis nincs olyan, aki azért fejlesztené a személyiségét, mert valaki azt mondta neki, hogy hasznos vagy tanácsos így tennie. A természetre még sohasem tettek mély benyomást a jó szándékú javaslatok. Csak kauzálisan ható kényszer mozdítja meg a természetet, az emberit is. (…) Így a személyiség fejlődése sem engedelmeskedik holmi óhajnak, parancsnak, avagy belátásnak, hanem csakis a vésznek; nem nélkülözheti a belső és külső sorsok motiváló kényszerét.
Az ember olyan mértékben hibázza el élete értelmét, amennyire hűtlen saját törvényéhez, s így nem válik személyiséggé. A jóságos és hosszan tűrő természet legtöbbünket szerencsére soha nem nógatott, hogy mondjuk meg: mi az értelme életünknek.
Ha az ember az individuáció útját járja, ha éli az életet, akkor a tévedéssel is számolnia kell, különben nem lenne teljes az élet. Semmi garancia nincs rá – egyetlen pillanatban sem -, hogy nem követünk el baklövést, vagy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember talán úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a holtak útja volna. Akkor már nem történik semmi, vagy semmiképp nem a megfelelő történik. Aki biztos úton jár, tulajdonképpen halott.
Képtelenek vagyunk együtt élni dolgokkal úgy, ahogy vannak. A vélemények fontosabbak számunkra, mint a valóságos élet, és hajlamosak vagyunk rá, hogy inkább higgyünk a szavaknak, mint a tényeknek.
Egy adott időpontban született dolog magán viseli a pillanat valamennyi sajátosságát.
Ha Ön magányos, annak az az oka, hogy elszigeteli magát; ha elég szerény, soha nem lesz magányos. Semmi sem szigetel el bennünket jobban, mint a hatalom és a presztízs. Próbáljon meg leereszkedni az emberek közé, tanuljon szerénységet, és soha nem lesz egyedül!
A szerelem csak annak fedi fel legrejtettebb titkait és csodáját, aki képes a feltétlen odaadásra és érzelmi hűségre.
Hogy mi a lélek, azt éppoly kevéssé tudjuk, mint azt, hogy mi az élet. Elég nagy titok ahhoz, hogy elbizonytalanodjunk, mennyi az én része a világban, és mennyi a világ része az énben.
