1788. február 22. - 1860. szeptember 21.
német filozófus, metafizikus
Hogy az ember megtanulja a mások elviselését, gyakorolja a türelmét élettelen tárgyakon, melyek mechanikai vagy fizikai szükségszerűségüknél fogva cselekvésünknek makacsul ellenállnak! Erre mindennap nyílik alkalom. Az így nyert türelmet igyekezzünk átvinni az emberekre is! Szokjuk meg a gondolatot, hogy az emberek lélektelen tárgyakhoz hasonlóan, a természetükből folyó szigorú szükségszerűség alatt állanak! Épp oly balgaság tehát tetteiken felháborodni, mint az utunkba gördülő kövön.
Vágyainknak határt szabni, kívánságainkat féken tartani, indulatainkat megzabolázni, folyton rágondolva, hogy az egyes ember az összes kívánatos dolgoknak csak végtelenül kis részét érheti el, holott sok baj szükségszerűen mindenkit elér (…) – olyan életszabály ez, melyet ha nem követünk, nincs oly gazdagság és hatalom, mely megakadályozhatná, hogy nyomorúságosnak ne érezzük magunkat.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Az embert társas lénnyé leginkább az teszi, hogy képtelen a magányt és ebben önmagát elviselni. Belső üressége és az unalom hajtja társaságba, űzi idegenbe, utazásra.
Csak az oly jövendő baj nyugtalanítson, amely biztosan és pontos időben fog bekövetkezni. Ilyen pedig kevés van. A bajok inkább csak lehetségesek vagy valószínűek, ha bizonyosak is, bekövetkezésük ideje bizonytalan. Az embernek egyetlen nyugodt pillanata se volna, ha ez utóbbiakkal is törődnék.
Az élet (…) kezdetéről nézve végtelennek tetszik, a pálya végéről visszapillantva rá: nagyon rövidnek. Megvan ennek a jó oldala is: nélküle bajosan létesülne valami nagy dolog.
Az optimizmus elfátyolozza az igazságot, és ez sok szerencsétlenségnek a forrása.
A büszkeség legolcsóbb fajtája a nemzeti büszkeség. Aki ugyanis ebben szenved, az önmagáról menten elárulja azt, hogy semmi olyan személyes jó tulajdonsága nincs, amivel büszkélkedhessék, különben nem nyúlna olyasvalamihez, amiben annyi millió emberrel kell osztozkodnia.
Sokkal nagyobb önuralommal viseljük el a rajtunk kívül eredő szerencsétlenséget, mint amelyet önmagunk okoztunk; mert a sors megváltozhat, magunk soha.
Az emberek (…) ezerszer inkább gazdagság, mint szellemi műveltség szerzésén fáradoznak. Holott bizonyos, hogy egyéniségünk sokkal többet járul hozzá a boldogságunkhoz, mint a vagyonunk.
Amit a gazdagság a valóságos és természetes szükségletek kielégítésén felül nyújtani képes, csak csekély befolyást gyakorol voltaképpi jó érzésünkre. Ellenkezőleg, a nagy vagyon fenntartásának sok és elkerülhetetlen gondja csak zavarhatja azt.
Bármelyik buta kölyök el tud taposni egy bogarat, de a világ összes professzora sem lesz képes arra, hogy újat teremtsen.
Minél alsóbb szinten áll valaki intellektuális tekintetben, annál kevésbé rejtélyes számára a létezés; úgy tűnik neki inkább, hogy mindaz, ami van, és úgy, ahogy van, magától értetődő.
Végtelen idő folyt le születésem előtt – mi voltam én ez egész idő alatt? – Metafizikailag tán ezt lehetne felelni: „Én mindig Én voltam: azaz, akik ez idő alatt azt mondták, Én, azok mind Én voltam”.
Ami bizonyításra kerül, az nem az, hogy a megismerő lény független a matériától, ahogy spiritualizmus álltja, hanem az, hogy minden matéria tőle függ.
Csakis a tudat mivolta maradandó és tartós, és csakis az egyéniség működik
folytonosan, állandóan és többé-kevésbé minden pillanatban: minden más csak időszerű, alkalomhoz kötött, múló és a mellett cserének és változásnak van alávetve.
Ifjúságnak szépség híján is van még mindig valami ingere; szépségnek ifjúság híján egyáltalán nincsen.
Minden csak pillanatig él és siet halni. A növény és a rovar meghal nyár végével, az állat, az ember pár év múltán; a halál fáradhatatlan arató.
Az élet és az álmok: egy ugyanannak a könyvnek lapjai. Az összefüggő olvasást hívják úgy, hogy valóságos élet.
Minden kiválóbb ember, aki nem tartozik az emberiségnek a természettől oly mostohán megáldott öthatodához, csak nehezen lesz szabad negyvenedik életéve után az embergyűlölet némi árnyalatától. Amint természetes is, magáról másokra következtetett és lassanként kiábrándulva belátta, hogy az emberek vagy az ész vagy a szív tekintetében, legtöbbször pedig mindkettőben hátralékban vannak. Ezért hát szívesen elkerüli mások társaságát.
A szenvedélyes szerelemmel társul néha egy egészen más eredetű érzés is, ti. az érzület megegyezésén alapuló igazi barátság, amely azonban többnyire csak akkor jelentkezik, mikor a valódi szerelem a kielégülésben megszűnt már.
