Aki a komolyságba egyszer belekóstolt, annak a tréfaság, főleg az unalmasabb fajtájú, nem lesz többé ínyére.
Arthur Schopenhauer
1788. február 22. - 1860. szeptember 21.
német filozófus, metafizikus
Kezdeni, végezni s fönnmaradni oly fogalmak, melyek jelentőségüket az időtől kölcsönzik s ennélfogva csak ennek föltételezése mellett érvényesek. Azonban az időnek nincs abszolut léte, az idő nem a dolgok tiszta létének módja, hanem csupán a magunk és minden más dolog létéről és lényegéről való ismeretünk formája, amely épen ezért nagyon tökéletlen és pusztán jelenségekre van határolva. Tehát csupán csak ezekre való tekintettel alkalmazhatók a véget-érés és fönnmaradás fogalmai, nem pedig arra való tekintettel, ami bennök jelentkezik, ami a dolgok tiszta lénye; ha ama fogalmakat erre alkalmazzuk, nincs többé semmi értelmök.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Az elme elhatározásai ugyanolyan szükségességgel támadnak az elmében, mint a valósággal rendelkező dolgok eszméi. Akik tehát azt hiszik, hogy elméjük szabad elhatározásából szólnak vagy hallgatnak vagy csinálnak valamit, azok nyitott szemmel álmodnak.
Bármit mondjanak is, a boldog emberek legboldogabb pillanata mégiscsak az elalvás, mint ahogyan a boldogtalanok legboldogtalanabb pillanata pedig az ébredés.
Az optimizmus, már ahol nem csupán olyasak üres beszéde, kiknek szűk homloka mögött egyéb sincs, csak szó, szó, szó, szerintem nem egyszerűen abszurd, de egy ízig elvetemült gondolkodási mód, mely mintha csúfot űzni merészelne az emberiség kimondhatatlan szenvedéseiből.
A szellemileg kiváló egyénre nézve a magány kettős haszonnal jár: azzal, hogy önmagával lehet, és hogy nem kell másokkal lennie.
Az embert kivéve egyetlen lény sem csodálkozik saját létezésén, mindegyikük annyira magától értetődőnek tartja ugyanis, hogy észre sem veszi.
Ez a kő, ha tudna gondolkozni, bizvást azt hinné, hogy ő szabad
s hogy semmi más ok nem birta mozgásra, mint az ő akarata.
Ilyen az az emberi szabadság is, mellyel mindenki szeret dicsekedni
s mely csupán abban áll, hogy az emberek tudnak vágyaikról,
de nem tudnak azokról az okokról, melyek a vágyakat irányitják.
A papírra vetett gondolatok általában semmi egyéb, mint a gyalogos nyoma a homokban; látni ugyan útját, melyen járt, de ahhoz, hogy megtudjuk, mit látott útjában, a magunk szemeit kell használnunk.
Mivel az emberek minden idők legjava helyett mindig csak a legújabbat olvassák, az írók benne maradnak a keringő eszmék szűk körében és a korszak mind mélyebben iszaposodik bele a maga sarába.
Olyan az igazság, mint a növény, amely nagy kövek halma alatt csírázik, mégis kikapaszkodik a fényre, kemény erőfeszítéssel, sok kerülő úttal és tekervénnyel, alakja torzul, maga sápad, csenevészesedik – ám a fényre csak kijut.
Mert az igazság hatalma hihetetlen nagy és mondhatatlanul makacs. Felleljük gyakori nyomait különböző korok és országok legbizarrabb, sőt legabszurdabb dogmáiban is, méghozzá sokszor különös társaságban, ámulatos keverékben, és mégis.
A természet nyelvén halál annyi, mint megsemmisülés. És hogy a halál komoly valami, már abból is következik, hogy az élet, mint mindenki tudja, épen nem tréfa dolog. Alkalmasint nem is érdemlünk jobbat e kettőnél.
Az idő mégis puszta képe az örökkévalóságnak, mint Plotinos mondja – és időbeli létünk ép úgy puszta képe tiszta lényünknek. Ennek az örökkévalóságban kell rejlenie, épen azért, mert az idő ismeretünknek csak formája; csupán csak ennek segítségével pedig a magunk és minden más dolognak lényét mulandónak, végesnek és pusztulásra valónak ismerjük föl.
Minthogy minden, ami az ember számára itt van és végbemegy, közvetlenül mindig csak tudatában van meg és ebben folyik le, nyilvánvaló, hogy magának a tudatnak minéműsége lényeges elsősorban, és a legtöbb esetben sokkal több függ ettől, mint az alakzatoktól, melyek benne előállanak.
A halál ijedelmei nagyobbrészt azon téves látszaton alapulnak, hogy az Én elenyészik, a világ pedig megmarad. Pedig az ellenkezője az igaz: a világ elenyészik; ellenben az Én legveleje, amaz alany hordozója és létesítője, amelynek képzetében egyedül volt a világnak léte, az megmarad.
Minden kiváló ember, akár bölcselő, akár politikus, akár költő avagy művész, melankolikusnak látszik.
Aki pedig szereti a társaságot, jól teszi, ha a hiányzó minőséget a mennyiséggel igyekszik pótolni. Egyetlen elmés ember elegendő társaság, a közönséges fajtából azonban jó, ha sok van, mert a változatosságból és összhangzásból mégiscsak kikerül valami, mint az említett kürtös muzsikából – az ég pedig adjon nekik hozzá türelmet.
A végső ok nem igazi mivoltában hat, hanem aszerint, ahogy megismertük.
Mindenki a saját látásának korlátait véli a világ korlátainak.